Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

10 De nemcsak finom, választékos nyelv ez, hanem : szabatos is. Különösen két utolsó kötetéhen. A szabatosság annyi, mint sem több, sem kevesebb a kelleténél. Tóth Árpád stílusa különösen a részlet-visszaadásokban bámulatosan precíz ; hiszen költői kepeinek tökéletessége is innen magyarázható. A részletek gondos kialakítása szerető bíbelés eredménye, ez pedig lassú, hosszas munkával jár ; tudjuk, hogy Tóth Árpád igen lassan dolgozott, sokat javított, sokszor átírta első fogalmazását. Ő maga mondta : a verset meg kell komponálni, mint egy zeneművet ; a megkomponálás nála nemcsak a belső szerkezet tervszerűségét jelenti, hanem a külső forma tökéletességét, célszerűségét is. Nem sokat írt húsz év alatt (166 verse van négy kötetében), de elnagyolt vers soha nem került ki keze alól. Talán a szonett-foi mát azért is szerette, mert a legzártabb versforma, amely szinte összepréseli a belezáródó tartalmat. Ott minden sornak megvan a maga feízítő ereje és sűrítő korlátja. A szabatosság viszi rá, hogy nyelvébe a reális élet prózainak tetsző elemeit is bevigye, ha a téma úgy kívánja. Stílusának egyik legszebb diadala az, hogy ezeket a nyers elemeket művészien olvasztja össze a föntebb lebegő gondolattal. Az utca, minden zajával, belép költészetének finom parkjába ; az esőtől lucskos aszfalt, a sápadt gázlángok, hűvös lépcsőházak, ócska ajtók, elsárgult névjegyek, sárral befent lábtörlők, füstös vonatok -— az élet árnyékolását adják az álmok légies vonalainak. Március című versében a budai köves utcák tavaszi láimáját így adja vissza: „A villámló ablakokban Celziusz-létráját riadva kússza az izgatott, rab higany-szál : a vén hűlő világnak újra láza van ; trilláz a fényben reszkető magas tűzfalak közt, mint furcsa és kemény rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye s rekedt autótülök, biciklicsengés, sikoltó sín, trappos paták alatt az utcakő gránit feleselése, harang, rikkancsok, anda zongorák skálája a politúros homályból s az emberi lélekzés halk zenéje szédülten szaporázza ritmusát. Éles megfigyelés, egy rejtőzködő festő szeme látja és adja vissza frappáns jelzőkben a tárgyak, a dolgok lényegét. Egyik versében „ködzsákokat emel a görbehátú domb". (Éjféli litánia.) A finom életről azt mondja : selyembevont bokákkal surran el a fák közt. Pazar gazdagsággal lehet fölsorolni egyetlen kötetéből (a Lomha gályán-ból) a díszítő jelzők és az új szóvonzatok költői seregét : a könnyszínű holdat, a mézszínű napot,, a hűs zenét, a sóhajtó illatot, a vaskorbácsú élethajszát, az erdei züllött útat, az arany fényt, ezt a forró arany árvizet, a fény futkosó arany hangyáit a bőrön, a röpke táncú percet, a szellők buja dudáját, a virágok rózsaszín tajtékját, a láthatár vízszintes közönyét, a szemeket : e régi hű ékszereket, a bánat ében őrtornyát, az elvakult időket, a gondok ráncrepesztő ostorát, a lábújjhegyre álló karcsú jegenyéket, a fénylő pőre testüket illatokkal kenő tömzsi hársakat, a lámpát : ezt a porcellán süvegű furcsa törpét, a holdat : a háztetőn ülő bizarr aranykandurt. Tóth Árpád díszítő jelzői nem henye cifraságok, hanem a tárgyak és fogalmak lelkét kifejező, sűrítő szavak. Van az ő stílusának valami játékos kedvessége is ; a diákosság művészi fokra emelt pajzánsága; finom zsonglőrködés a szavakkal, a mondatokkal, néha a gondolatokkal ; az ereje teljében levő költőnek a maga mulattatására szentelt játéka ez. Ez pattog a fíimes furcsa játék c. verse külső csilingelésében, túlzottan pompás rímeiben, rövid sorainak dacos lüktetésében, csak azért, hogy a csengős sapka alatt bánkódó, vergődő fej, agy szomorúsága annál visszásabb, megdöbbentőbb legyen. De ugyanez a kedves fürgeség pergeti-forgatja Április versének táncra perdülő ritmusát, csodálatosan érzéki, friss képeit; az ifjúságától nekibolondult Természet kárneválja ez, újra fájó ellentétben az ember, a költő eredendő bánatával. A sti-