Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

4 múlással szemközt, mint az Ady aktív, csatázó rohamai; éppen ezért Tóth Árpádot a szánalom, a megsajnálás rokonszenvesebbé teszi s közelebb hozza hozzánk. 2. Most már érthető, ha azt mondom : Tóth Árpád a szelíd bánat költője. így is mondhatom : a bánatnak, a fájdalomnak megszépítő élője és szemlélője. Ennek a lelki diszpozíciónak fiziológiai oka van, tudjuk ; de éppen ezért döntő a költő lelki életében. Gondolataink, érzéseink, hangulataink kapcsolatban vannak az izmainkkal, az idegeinkkel, a vérünkkel. A beteg szív, vagy a beteg tüdő szentel föl némely embert arra, iiogy magán keresztül meglássa és elmondja a földi lét álmait, vágyait és panaszait, a megszépítés szivárványszíneivel. Tóth Árpád lelke lassan hajlani kezd a Hamlet lelke felé : t. i. kettészakadnak mind a ketten s a költő úgy nézi és elemzi saját pusztuló egyéniségét, mint Hamlet a maga pusztulásra és pusztításra elkötelezett királyi voltát. Valami testvériség van Tóth Árpád hangja, költészete és a dán királyfi alakja, sorsa közt. Tóth Árpádénak megölték az életét, ezért kellene bosszút állani valakin, a megolőn ; de az ő életének megölője nem állítható bosszúja távolába, mert talán éppen egy volna életének adójával ; ez sokkalta tragikusabb szituáció, mint a Hamleté. Hamlet megfogja „egérfogójában" az ő lelkének és az ő atyjának a gyilkosát, bosszút áll rajta, elpusztítja, hogy vele pusztuljon. Ez az aktivitás élesebbé teszi tragédiáját. A Tótli Árpádé azonban szebb, költőibb, mert fájdalmasabb ; neki nem lehet bosszút állania, neki csak szenvednie szabad, mint a Názáretinek, akinek keresztrefeszített testét érzi a maga lefekvésre bocsátott kadáverén, amely éppolyan pózban hull a halál testvérének, az álomnak szelídebb kezébe, mint Krisztus a golgotai fára. Az ilyen képek villantják meg a költő lelkében végbemenő folyamatot vagy rezdülést : Tóth Árpád szánja saját magát, s ez a magaszánása már a művész kívül- és fölülkerülése önmagán, a legnagyobb erő, amit a lélek kifejthet e földön. Tóth Árpád belátja, tudja, hogy az ő sorsa, élete : szép, éppen változhatatlan szomorúságánál fogva. A szép szomorúság : nem mindennapi eszthetikai gyönyörűségek forrása, mert hiszen a szépség lelke maga is szomorúság, azon való szomorúság, hogy az örökkévalóság nekünk, embereknek megfoghatatlan s csak töredékei, a múlandó dolgok, a nekünk felfogható szépségek. Tehát a mi szépségeink azonosak a múlandókkal, holott lelkünk az örökkévalóság szépségeire van eredete szerint hangolva. Szóval : a véges és végtelen szomorú tusája ez, az Egyéniség csataterén. A szép szomorúság bája ragadja Tóth Árpádot a jobb szó híján magaimádásnak vagy magabámulásnak nevezhető lelki diszpozícióba helyezkedésre ; több bírálójának feltűnt már a költő életében, hogy menynyire szereti Tóth Árpád saját magát becézni, hányszor leírja kezeinek, arcának vagy ajakának szép vonalait ; az Intérieur című versében is azt mondja : „Tudom, most szép zárt ajkam bús vonalja". Ez valamivel több, mint a hétköznapi hiúság ; ez azt jelenti, hogy a költő lelke kettészakadt s egyik fele nézi, ellenőrzi, csodálja vagy szánja a másiknak a külső burkolatát, a testét. A szobrász csodálhatja modeljének gyönyörű szépségvonalait ; ez nem hiúság, ez hozzáértés. Á lírai költő tragikusabb művész, mint a szobrász, mert saját vérző teste-lelke a modelje ; ha látja : csak annak láthatja igazán a szépségeit. Ez az önmaga fölébe kerülés : a legmodernebb vonás Tóth Árpád költészetében. Most már könnyen haladhatunk tovább, mert megleltük az Ariadnefonalat, amely a költő lelke labirintusának legmélyére is elvezet. A szép szomorúság költője minden szomorúságot szépnek fog látni, mert két