Állami főreáliskola, Debrecen, 1927

10 a „Ludas Matyi" szerzője, él a magyar társadalom és magyar nép tudatában ; a természettudományok terén érdemeit csak azok tudják értékelni, akik vagy maguk is e téren működnek, vagy nagyobb átfogó intelligenciájuknál fogva magasabb nézőpontra tudnak emelkedni az egyén és munkája megítélésében. Éppen ezért igen jó alkalmul szolgálnak a centennáriumok arra, hogy nagyjainknak egy-egy hosszú század homálya alá takart emléke előtt fáklyát gyújtsunk, amelynek fényénél a társadalom szélesebb rétegeinek lelkébe is belesugározhatunk és rögzíthetünk egynéhány olyan ismeretet és tudásrészietet, aminek eddig nem volt birtokában. A jelen ünnep is egy ilyen alkalom, amidőn nekem jutott az a feladat, hogy Fazekas Mihályt — akinek tiszteletreméltó nevét viseli intézetünk —, mint természetbúvárt, különösen pedig mint botanikust mutassam be és méltassam. ,,Ez a komor, zárkózott kedélyű, hallgatag katona, akinek szavát a hivatalos teendőkön kívül alig lehetett hallani", rajongásig szerette a természetet, különösen a virágokat. Legnemesebb szórakozása az volt, ha bejárhatta a zöldelő rétet, a „titkokat susogó nádast", a tarkavirágú mezőt, a délibábos pusztákat, a zsombékos mocsarakat, a kanyargó csermely partjait, a Nyírség homokbuckáit és szikes tavait, a madárdalos Nagyerdőt és „a két magyar haza" bérceit. A méhekkel és pillangókkal versenyezve, mindenütt csak a virágokat kereste és tanulmányozta. Életrajzírói feljegyezték róla, hogy még a harcmezőn is el-elandalgott kedves virágai között. De nézzük, hogyan lett Fazekas Mihály botanikus, illetőleg a magyar botanikai tudomány tiszteletreméltó művelője abban a korban, amidőn erre a magyar viszonyok sem politikai, sem társadalmi, sem nyelvi tekintetben kedvező talajt nem nyújtottak. Abban az időben szólaltatta meg Fazekas, tőle elválaszthatatlan társaival: Diószegi Sámuellel és Földi Jánossal zengzetes magyar nyelven a ,,scientia amabilis"-t, amidőn egy Pray, Katona, Bél Mátyás és Révai Miklós latinnyelvű foliansokba öntötték a magyar históriára és magyar nyelvészetre vonatkozó rengeteg ismereteiket. A tiszteletnek és elismerésnek a legnagyobb foka illeti meg ezt a triászt és nemes büszkeséggel tölthet minden debreceni polgárt annak a tudata, hogy ezek is a debreceni ősi kollégium emlőin nevelkedtek, mint sok más nagy szellem, akik ugyanekkor ragyogó csillagok voltak a magyar kultúra derengő egén. A növények szeretete vele született Fazekas Mihállyal. Ezt a szeretetet fejlesztette és erősítette benne egyik tudós tanára : Varjas János, aki — mint egyik életrajzírója mondja — a diákság kirándulásai alkalmával „csak az ő kedvenc diákja társaságában botanizált a még akkor ugyancsak rengeteg nagyerdőn". Mások viszont abból, hogy ezen időben a debreceni kollégiumban a természetrajzot hivatalosan nem tanították, azt állapítják meg, hogy mint diák kevés növénytani ismeretet szerezhetett. Bármiként álljon is a dolog, a botanika iránt való hajlam kétségtelenül meg volt benne. Arról, hogy tizennégy évi (1782—96) katonáskodása alatt „Flóra istenasszony" szolgálatára volt-e alkalma és ideje, semmi biztosat sem tudunk. De azon tény, hogy ezen idő alatt bebarangolta fél Európát, valószínűvé teszi, hogy e téren is gyarapította ismereteit. 1796 végén otthagyta a katonaságot és mint nyugalmazott főhadnagy, véglegesen megtelepedik Debrecenben. Itt abban az időben úgy a város vezetőségében, mint a főiskolában számos széleslátókörű és emelkedett