Állami főreáliskola, Debrecen, 1907

14 így okoskodott ós beszélt Révai s híres nyelvtanában, az 1803-ban megjelent Elaboratior Grammaticában végleg felállította az ikes igék táblázatát. Az ikes ragozás ellen ismét Verseghy száll síkra egész tudományával és elméjének minden erejével. Rámutat Révainak a következetlenségeire, aki elég belátó volt, hogy múlom, múlol-féléket nem követelt, az irodalomból és a köznyelvből bizonyítja a kétféle magyar igeragozás régi és folytonos ingadozását. Az ikes ragozás ellen már a régi írók is eleget vétettek, ma pedig t. i. Verseghy korában, egészen elhalványult a két igecsoport közötti külömbség. Annyira elhalványult, hogy ö sokkal inkább mondhatja Révai igeragozását németesnek vagy tótosnak, hiszen aki hallja Révait így beszélni: sokat dolgozom, eltűnődöm, annak kétségbe kell vonnia Révai magyar származását, hiszen a tót szokta mondani: én mindenütt járom, én drótos vágyom. Szóval a tótosság vádját visszahárítja Révaira s így már közöttük megkezdődik a vitatkozásnak az a különös személyeskedő módja, melyet a nyelvészek ma is folytatnak és mely, úgy látszik, politikai pártok harcaiból ragadt rá a nyeltudósokra. Ha két politikus között nagyon is hevessé válik a vita, majdnem kétségtelenül bizonyos, hogy a harmadik-negyedik összecsapásnál meggyanúsítják egymás hazafiságát, végül pedig kölcsönösen hazaárulóknak bélyegzik egymást. Szakasztott ily módon bánnak el egymással a nyelvészek, ha kifogynak az érvekből, ha tudományos bizonyítékokkal nem győzik, akkor csak egyszerre elkiáltják magukat: „Hiszen az én ellenfelem nem tud magyarul", végül azt is megtagadja egyik a másiktól, hogy magyar születésü volna, hogy magyar volna ; leggyakrabban pedig a keresztvizet szedik le egymásról. Az ikes ragozást aztán az akadémia szentesítette, midőn 1846-ban a a Magyar nyelv rendszere című nyelvtanában helyet adott a Révai-féle paradigmáknak. Révai tehát e téren is legyőzte ellenfelét, Verseghyt, s a magyar nyelv irodalomban és iskolában akkor követte legszigorúbban az ikes ragozás szabályait, amikor a helyes írásban is legkíméletlenebbül uralkodott a szószármaztatás elve. A forradalom után, de kivált a Magyar Nyelvőr (1872) megindultakor a származtató helyesírással együtt ostrom alá fogták az ikes ragozást, mint a tudákosság szüleményét, mint a régiség hagyományát és az élő beszéd, de kivált a népnyelv nevében kívánták az eltörlését. Megújították Verseghy érveit s azonkívül a humanizmust is előhozták. Hivatkoztak arra, hogy mire való az iskolában a gyermekeket az ikes ragozással kínozni s az iskolai dolgozatokban még több hiba elkövetésére alkalmat adni, mikor az ikes ragozás szabályai egész merevségükben úgysem hajthatók végre, múlom-at hajlói-1 csak nem fog senki sem mondani és mikor nemcsak a nép, nemcsak a közbeszéd, hanem a legtekintélyesebb írók. híres költők sűrűn vétenek ellenük. Az ikes ragozás ostromlói a túlzás hevében úgy elragadtatták magukat, hogy szándékosan megszegték a nyelvtani szabályokat. Istenben boldogúlt Tóth Béla csupa szeszélyből, Bródy Sándor, Tömörkény, Gárdonyi Géza pedig fitogtatott népieskedésböl annyira mentek, hogy ha véletlenül imádkozom került a tollúk alá vagy romlék, feslék, hajlanék, illenék, akkor ezeket az alakokat kijavították (ha ugyan ez is javításnak mondható) imádkozok, romla, fesle,