Állami főreáliskola, Debrecen, 1906

16 hirdeti, buzgóbbakká tesz bennünket, tanárokat, jobban lelkesíti munkájában a tanulók mostani nemzedékét, tartósabb szálakkal fűzi az iskolához a falaink közül kibocsátott ifjak százait és ezreit; azt hisszük, hogy e zászló jelszavával, a mai ünnepen tett fogadalmainkkal fokozzuk a tanügyi hatóságokban az áldozó készséget, növeljük a társadalomban a szerető érdeklődést a mi reáliskolánk s általában az iskola iránt. Azonban legyen a jeligénk még oly szép és bűvölő, fogadalmunk még oly erős és határozott, sikert csak az isteni áldástól remélhetünk. Fordúljunk tehát a Mindenhatóhoz és mint a játszi szellő a zászló selymét, szalagját ég felé lebegteti, úgy szálljon lelkünk a mennyek urához s kérve-kérjük: adjon az iskola tanárainak keblébe gyújtó tüzet, ajkára apostoli szózatot, adjon az iskola tanulóinak jóra fogékony szívet, igazért lángoló elmét, adjon örök áldást az iskolának egész munkájára és töltsön el mindnyájunkat azzal az éltető hittel, hogy e zászló alatt győzni fogunk, mert e jelszóval győznünk kell. * Ezután Olück Sámuel az ifjúság nevében letelte a fogadalmat, feltűzte az ifjúsági körök szalagját s átvette a zászlót, melyet Vojth György érettségit tett tanuló, mint az ifjúság részéről választott zászlótartó tartott. Glück fogadalmi beszéde a következő: Lobogó zászló! Kétszáz ifjú szíve az én szívemben dobban, kétszáz ifjú ajka szól az én ajkamról. Szívemben láng lobog, melyet az ünnepre hívó fönséges eszme a fásult szívben is felébresztene; az ajkam megremeg, hol találjak szókat, melyek lefestenék a lélek legszebb perceit. És van-é magasztosabb, mint a lelkesedés perce ? Annál az óránál van-é fönségesebb, midőn eszmékért lelkesedünk? És ha az az eszme élni és szeretni, tanulni, tanítni, lobogni s másban lángot szítni megtanít, ne remegjen-e ajkunk, midőn megfogadjuk: hívek leszünk hozzá, erős esküvésünk erősen megálljuk, lelkesedésünk nem lesz szalmaláng?! Te benned bízunk! Te vagy a főnség, mi meg a gyarlóság. Te vagy az öröklét, mi meg az elmúlás. Selymedre nem száll az élet szürkesége, soha át nem érzed, mi a gond, a küzdés. De minket hányszor ver bilincsbe az élet: a reményt a csüggedés hányszor váltja fel; örömre köny, munkára kudarc hányszor következik? De „tebenned bízunk eleitől fogva". Tefeléd fordulunk, ha sorsunk sújtvasújt. S ami föl van írva lobogó selymedre, attól nyerünk vigaszt, avatásod napján arra esküszünk, azért esküszünk. Amiben az erőt s a hatalmat keresed: a műveltség varázsa. Most hallottuk az igét, hogy nem müveit ember, de földhöz tapadt gyarló, akinek lelkét át meg át nem hatja a vallásosság! „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér", neveddel esküszünk, ezért, hogy „buzgón leomlunk színed előtt", éltünk minden napján az első és utolsó szó és gondolat ájtatos fohászban eged felé szárnyal!