Állami főreáliskola, Debrecen, 1875
6 zandó, melyben a tárgyi rész az irányadó központ, úgy, hogy a nyelvek tanítása a történelem és irodalom, a matliesis a természettudományok szolgálatában álljanak“. — Ezen főelv biztosítja az oktatás egységét, mert minden tudománynak bizonyos tekintetben a többiek valamelyikével kell kapcsolatban állnia; megakadályozza a sokféle elnevezés alá osztályozott ismeretek öszvefüggés nélküli feldarabolását ; azonkívül a rendszerezésre kellő gondot fordítva megkíméli a fiatal nemzedéket az öntanulás (autodidaxis) fáradságos utjától, mert épen az különbözteti meg az iskolai oktatást a dilettáns olvasgatás conversations- lexiconszerü tanmódjától, hogy amaz bizonyos mértékben a tudománynak előbbi nemzedék által nyert végeredményein nyugszik. Minduntalan hangoztatjuk, hogy a középiskola célját a tudományos pályára való előkészítésen kívül főleg az általános mivelt- ségre tartozó ismeretek közlése képezi, de e célt nem érjük el, ha az egyes ismeretágakat mint ellenséget állítjuk szemközt egymással, ha a realismus előnyét vitatjuk a humanismus ellenében, ha modern eszméket dicsőítünk az „elavult“ nézetekkel szemben. — A történetben nyilatkozó emberi szellem ép’ úgy megköveteli a maga jogát, mint a természet változatlan törvényein nyugvó anyagi lét. Az uj tanterv a középiskolai oktatást magasabb, bölcseleti szempontból igyekszik áttekinteni. Hogy el fog-e vezetni a kitűzött célhoz, azt előre megjósolni hízelgés volna; majd meg mutatja későbben minden elmélet bírálója, a siker és tapasztalás, valyon kell-e és hol kell javítani rajta. Már az is szerencse, hogy a tananyag természetesebb csoportosítását látjuk, az is nyereség, ha némély tátongó ür áthidalását vesszük észre. Hogy többet ne említsek, a magy.' nyelv és irodalom tanítása régen mint két, egymástól egészen különböző tárgy kezeltetett, nem csiMa aztán, ha a száraz nyelvtényekkel untató grammatikát a növendékek halálból gyűlölték. Az ilynemű felfogást némileg igazolni látszik azon különbség, mely a szorosan vett nyelvtudomány és az irodalom szervezete közt létezik. — Müller Miksa az öszvehesonlitó nyelvtudományt a természet-tudományok közé sorolja, ellenben a nyelvészetetet és az irodalom történetét a történelmiek közé, mert ezek a nyelvet egyszerűen eszköznek veszik. „A klaszikus tudós a görögöt és latint, az orientalista a hébert és szanszkritotvagy bármely más nyelvet kulcsnak használja, hogy megértse az irodalmi emlékeket, melyek elmúlt időkből maradtak reánk; varázs igének, hogy föléleszsze az idő sírjából különböző korok és különböző országok nagy embereinek eszméit, s végre eszközül, hogy nyomozza vele az emberi nemnek haladását a társadalomban, erkölcsben, értelmiségben és vallásban. Épen igy, mikor élő nyelveket tanulunk, nem a magunk kedvéért tanuljuk a
