Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1937

12 ban. De óh! Ezek már nem magyar hegyóriások, nem magyar faluk! Csehek bitorolják őket. Párkány tornyai oly közel vannak, hogy be lehet látni a kútgémes udvarokba. De nekünk, magyar fiúknak, mégis oly távol feküsznek! Amíg a bazilika harangja minden szombat délután e szavakat kondítja: „Nem, nem, soha!" addig mi sem nyugodhatunk bele ebbe a rút igazságtalanságba. Fájó merengésünkből tanáraink zavarnak föl. Sorbaállva megindulunk letörten a hajóállomás felé. A hajó azonban még a látóhatáron sem tünt föl. Nem esünk kétségbe. Igazgató úr köré ülve, dalokba öntjük fájdalmunkat, amit a szél átvisz a túlsó partra. S öreg magyar testvéreink biztosan megértenek minket, bánatos magyar diákokat. Ügy elmerülünk bánattal teljes énekeinkbe („Krasznahorka büszke vára"), hogy észre sem vesszük hajónk közeledtét. A hajón a vaskorlátnak támaszkodva, mégegyszer körülhordozzuk szemünket és az alkonyat összeomló opálszíneiben búcsúzunk a bazilikától, a szűk utcáktól, a derék néptől, amely kikísért bennünket a Dunáig. Később átmegyünk hajónk másik oldalára. Hogy a parton álló magyar leányoktól és magyar fiúktól elrejtsük szomorúságunkat, víg nótába csapunk át. És ők örömittasan lobogtatják kendőiket. Majd az átkos Trianon elleni tiltakozásra szavalókórust alakítunk és teljes erőnkből ordítjuk: Éljen Magyarország! Megyünk! Megyünk. A bíborban fürdő óriáshegyek szaggatottan verik vissza a hangot: Me-gyünk! Utána a Nádi veréb című éneket harsogjuk: „Akármerre járok, mindig arra várok, mikor fogjuk visszavenni Nagy-Magyarofszágot." így jutunk el az Ipoly torkolatához. Most magyar zászló kerül a Duna-gőzös árbocára. Itt már magyar terület nyúlik el a Duna mindkét partján. Ezalatt leáldozik a nap. A Duna-zug festői hegyormai következnek. Közülük Visegrád emelkedik ki, tetején omladozó falaival, csonka bástyáival, komor hallgatásba burkolózva. Nagyon távolról katonazene tempós hangjai érkeznek fülünkhöz. Amint Vác alá érünk, egyre hangosabb lesz s a hajóállomásra érve, a piarista diákok huj-huj-hajrá-ja fogadja a hazafelé útazó debrecenieket. Amikor az erős füttyszó megadja a jelt az indulásra, mi is háromszoros huj-huj-hajrá-val köszönünk el tőlük. Az Igazgató úr azután mégegyszer elénk ecseteli a váciak testvéries fogadtatását s a következőkre figyelmeztet: „Ezt vigyétek haza erről a kirándulásról. Minden magyarnak szeretnie kell egymást, mert csak akkor tudunk erősek lenni, ha szeretetben összefogunk." A váciakkal való találkozásunk víg hangulatot varázsol elő