Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1937

9 Az ágyakból kiugrálva, friss, hideg zuhanyt veszünk. Reg­gelizés után osztályonkint fegyelmezetten sorba állunk s a nyugati pályaudvarra irányítjuk lépteinket. Onnan felvirágo­zott mozdonyok rohannak velünk ismeretlen tájak felé. Magas hegyek, zúgó patakok, virágos rétek mellett fut el a vonat. Az erőlködő mozdonyok füstfellegeket okádnak, mert a magas lejtőkre kell felvonszolniok a súlyos kocsikat. Kicsike őrházak fehérlenek az útfélen, távolabb, amerre a szemünk ellát, hegyóriások integetnek az utazóknak. A vonat csendesen zaka­tolva lelassít és az éles fütty süvítése jelzi, hogy sötét alag­úton rohanunk keresztül. Az alagútból kiérve, végeszakad a változatos vidéknek, és ekkor újra megnyílik előttünk az ég sötétkék végtelensége. Széles völgy zöldéi a töltéstől balra, amelynek smaragd pá­zsitján száz meg százféle virág játszik néma bújósdit a fű­szálak között. Messziről az ég azúrja mögött sejtelmes fényben csillag a bazilika kupolája. Már egyre közeledünk igazi célunk felé. Néhány fék-okozta sivító hang, egy kis hátrabillenés és itt va­gyunk az esztergomi pályaudvaron. Az állomás előtt, piarista diákhoz méltóan, a legnagyobb fegyelmet tanúsítva, zászló alatt vonulunk a Hősök emlékmüve elé. Kegyeletes megemlékezésünk jeléül megkoszorúzzuk a hősök szobrát, egyben elénekeljük a Himnuszt. Ezután vígan nótázva menetelünk a belvárosi templomig, ahol misét hallgatunk. Innen a várhegyre indulunk. Előttünk a mchos kövű cmlott-bomlott vár, míg fölölttünk a tiszta és ra­gyogó ég, mely mintha lehajolna hozzánk, fényes sugárfonala­kat eregetve. Köröskörül ünnepi hangulat, rozsdaszínű pillan­gók libbennek és cik-cakkos repüléssel vitorláznak a magasba. A bazilika elé érve, egymásután tódulnak kifelé a hívek a prí­mási miséről. Magyaros népviseletük egészen kellemesen hat ránk. Legutolsóknak az esztergomi gimnazisták és az irgal­masrendi leánynövendékek jönnek ki. Az utóbbiak elvonulását igen nagy érdeklődéssel szemlélik a mieink. A templom helyett a vár romjainak szépségét csodáljuk meg, minthogy ide vezettek bennünket. A román építészet leg­régibb alkotása. Az ásatás munkáinak szemlélése közben, Szent István szülőszobájába érkezünk meg, amelynek csak félig me­redez a fala a Dunára, mert őseink a török harcok alatt föl­robbantva, feltöltötték, és a töltésre helyezték el azután a vár­védő ágyúkat. A szoba minden köve azt suttogja: „Hol vagy István király, téged magyar kiván!" Most rólad emlékezve si­ratjuk magunkat, mert nincs sors siratni valóbb, mint a mienk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom