Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1930

talan hullámzást. Örvények és szakadékok között járunk. Feketeködfelhők gomolyognak s nincs remény, amely áttörné magát ezen jövendőt elfödő függönyön. Tíz esztendei golgotha-élet, oly hosszú nagypénteki dermedtség után sem derű; fel a húsvétvasárnapi hajnal és nincs senki, aki felkiáltójellé egyenesítené a mindnyájunk lelkében lévő kérdőjelet. Megvan a harmónia a természet és a magyar lélek között. Az eresz alatt a fecskefészek üresen áll, a magyar lélekből is elliöltözött a bízó lelkület. Valami gonosz átok ül ezen a világon, mintha megszakadt volna az élet folyáséinak rendje: torz összevisszaságba csuklott minden harmónia. Az ember kedélyvilága száradt, mint a letarolt mező, hite pislogó, mint a napsugár, melyet az őszi felhős ég eltakar, úgy érezzük, hogy az ősz hangulata beköltözött a magyar lelkekbe: jaj pedig a bekövetkezés végzetes lenne. Nem, a magyar nemzet ide még nem juthatott. Az őszi képek nem lemondást és meghalnivágyást, hanem élniakarást jelentenek. A nemzeti életben az őszt letelepedni nem engedjük. A magyar élet diadalát hirdetjük, csak erőről, feltámadásról, a meggyöngült akarat újjászervezéséről lehet szó a közélet minden vonalán, nekünk élnünk kell, mert élni akarunk, hogy így a magyar földeken megteremtsük a magyar tavaszt! Töretlenek az ősi harci erények, amelyek végtelen steppéken, szabadságról zúgó szelek, szilaj harcok és vad nyargalások között születtek meg a magyar lélekben s amelyek egy évezrednek véres dicsőségét sugározva, ott csillognak ma is a magyar kard tiszta élén. A mi számunkra a kard nem csupán a küzdés férfias eszköze, hanem sors, reménység, élet, dicsőség. A magyar kard írta eltörölhetetlen betűkkel a történelem lapjaira az élethez való halhatatlan jogunkat. Sokszor vad utakon tévelyegtünk a politika sivár térségein : mindig a magyar szablya éle nyitott új fényeket és új csapásokat a história vad irdatlanjain. Allamférfiaink tudománya és bölcsesége gyakran mondott csődöt, jó és hű kardunk sose hagyott cserben bennünket. Végzetünk jelképe, értelme és harci szerszáma, véres és nemes magyar kard, amelyet mindig becsülettel forgattunk, most is te vagy számunkra az egyetlen történelemalkotó hatalom! Kedves magyar Ifjak! A történelemből jól ismeritek Ti is a magyar Katonát: aki ott volt Vereckénél, meghalt az alpári síkon, az életét áldozta fel, hogy megállítsa a tatár klián Nyugatot tipró kegyetlen hadát, idegen dicsőségért nyúlt el véresen a Morvamezőn, Jézus nevével vitt a dühös ozmánnal Nádorfehérvár alatt, harcolt és meghalt Mohács temetői síkján, Buda falainál, Rákóczi lengő lobogói alatt, Kossuth seregében, a volhyniai mocsarak között, a Doberdó forró szikláin, ködös lengyel mezőkön, fekete szerb hegyeken harcolt és meghalt, mert jól értette mind a kettőt, hiszen ezer év óta csinálta! Ezernyi zászló, megannyi magasztaló szónoklat nem adhat annyi pompát, amennyit a magyar katona megérdemel. Hiszen ez a nemzet csak úgy tudott megmaradni ezer esztendő vérzivatarában, hogy fiai mindig becsülettel meg tudtak halni érette. A mi létünk fundamentuma szüntelenül vérre szomjazott — önvérünkre, — hogy megmaradhassunk a századok viharaiban. A