Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1927

minduntalan az áldozatkészség oltárához, lxogy azon sokszor magától megtagadott millióival mutassa be az eleven felebaráti szeretet magasztos áldozatát. Nemcsak a csatában volt hős — amelynek terén éveken keresztül rótta le többszörös kitüntetésre érdemesen az önfeláldozó honfi katonakötelességét, — hanem a közéletben is, amelynek tiílzásoktól ment igaz szóvivője volt Erejének teljében, terveinek bőséges sokaságában érte a halál. S mi tétova tekintettel keressük őt, hogy jóságát megköszönjük, lelkesedésében gyönyörködjünk, tanácsait kövessük. Környezetében nagy űr maradt utána. Fájdalommal keresi alakját a hitves, a jóbarát s aki várja, hogy telt keze megnyíljék s könnyszárító alamizsna hulljon onnan. Üres a debreceni piarista diákszövetség választmányában a helye, amelynek pedig létrehozó munkása, titkára, alapítótagja volt. Látjátok feleim, mik vagyunk ! Halála lecke az élőknek, mert olyan az élet, mint a mezők virága ! De az élete is lecke, mint kell a szegényeket segíteni. Személye felé jóleső megemlékezéssel fordulunk, amikor már csak az Üré — aki alkotta — és a földé, amelyből vétetett s ahova visszatért. Mozgalmas lelke az életben nem ismerte a pihenést, amely most nyugalmával reáborult. Intézetünk ormán a fekete zászló lobogva suhog mérhetetlen gyászunkról, nagy veszteségünkről. De üres lesz ez, az intézet most dr. Sehlotter Ferenc nélkül ! Hiszen ez neki örök otthona volt. Betért ide egy percre is, ha a környékén járt. Hálátlannak érezte volna maaát az intézettel szemben, ha egy percre is, de be nem tekint. Mennyi gyöngédséggel emlegette tanárait ! Hogy körülfonta emléküket a hálás tisztelet és szeretet szavaival ! Szavait gyönyörittasan hallgatta e sorok rovója, ha előtte Schlotter Ferenc, az öregdiák, a múltba visszanézve beszélt gimnazista koráról s a lelki kincsekről, — amelyeket kapott s a háláról, — amelyet érez. Szerette az öregdiákokat, akiknek részük volt új intézetünk megteremtésében, a dicső mult felidézésében s a szép jelen megalapozásában. De hallgassunk el. Ravatala körül csendesen járjunk. Egy jó lélek alussza ott örök álmát, aki — ha rövid küzdelem után is —de célhoz ért. Sok jót tett, nem egynek a legkisebbek közül ! Temetésén koszorújával ott volt a debreceni Piarista Diákszövetség. Búcsúbeszédével sem maradt adós, hogy alakját, múltját, működését, szerető lelkét lefesse a szó kifejező erejével. E szomorú kötelességet dr. Diczig Alajos, szövetségünk titkára és dr. Tóth János szövetségi tag, az elhunytnak sok éven át volt osztálytársa teljesítette. Akiket sohasem felejtett el, a kis diákok, azok sem hiányoztak a végső tisztességadásról. Könnyes volt a szemük, imádságos volt a lelkük •— jótevőjük üdvösségéért. Fényeskedjék neki az örök világosság ! Ezt mondva sírba tett koporsója után, őrizzük emlékét s imádkozunk lelke nyugalmáért.