Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1916

e uralkodott, e negyvenkilenc, év alatt átformálódott mintaszerű, alkotmányos uralkodóvá. A viszonyt, amelyben a nemzet és királya voltak, legtalálóbban két gyönyörű beszéd jellemzi: két beszéd, mely örökké emlékezetes marad minden magyar szivében. A nemzet ragyogó díszben., fényes pompával ülte meg fennállásának ezredéves fordulóját 1896-ban. A miilleniumi kiállítás megnyitásakor hálaadó istentiszteletet tartottak a budavári koronázó templomban. A királyi párt a templomban az akkori hercegprímás, Vaszary Kolos fogadta. Az egyházi szertartás végeztével Vaszary a királyi trónus előtt, az oltár lépcsőjén megállva szólt: — Felséges királyom, nemzetem atyja! Isten irgalmából te vezeted be a nemzetet a második ezer évbe, nem a fegyverek zörejével, hanem bölcseséged fényével, szereteted melegével. — Majd a királynéhoz fordul: — Aldólag emlékezünk úgymond, hogy midőn nemzetünk anyjává lettél — édes anyai nyelvünkön szólottál hozzánk s áldólag emlékezünk, hogy azt az aranyfonalat is gyengéd kezed szőtte, mely hőn szeretett királyunkat a nemzettel elválaszthatatlanul összekötötte. Fel a szivekkel, fel nemzetem! Megtartani, felvirágoztatni, boldogítani az ősök által elfoglalt s nekünk örökségbe hagyott hazát: ez a nagy és nemes feladat vár, nemzetem, reád. — Sokszor állottál már sírod szélén s mikor azt hitték rólad, hogy kiirtottak — te gyarapodtál; mikor azt hitték, meggyengítettek, te erősödtél. Most is legjobb királyod uralkodása alatt sorsod saját kezedbe van letéve". A második beszéd Vilmos császáré, aki Budán kereste fel a magyar királyt a milleniumkor. Híres pohárköszöntőjében a többek közt ezeket mondotta: — „ami rám Magyarországon való tartózkodásom, kivált pedig budapesti fogadtatásom alatt a legnagyobb hatást tette, az a magyarok lelkes odaadása Felséged fenkölt személye iránt. De nem csak itt, hanem Európában s különösen az én népeimben is ugyanaz a lelkesedés lángol Felségedért. A Felségedért való lelkes odaadás — bizonyos vagyok benne — ma is ugy lángol Árpád fiainak szivében, mint hajdanában,