Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1912
15 Magyar Tudományos Akadémia palotájának megnézésére a palotákkal megrakott vízparton, hogy visszatérőben még egyszer gyönyörködhetünk e képben. Mielőtt eltávoztunk volna az Országháztérről, az 1867. évi kiegyezés egyik megalkotójának, gróf Andrássy Gyulának lovasszobrát vettük szemügyre. A sikerült szobor főalakja a jólvégzett munka önérzetes arckifejezésével fordítja fejét, mely fedetlen, a Duna hullámai felé, mintegy figyelmeztetve az ott elhajózó idegent, hogy az ő munkájukkal a magyar nemzet új életet kezdett. A szobortalapzatba illesztett két oldal relief ugyancsak sikerült bronzmű; az egyik, t. i. a Duna felőli a koronázás tényét mutatja, melyben Andrássy mint miniszterelnök vett részt, a másik a berlini kongresszuson megjelent diplomatákat állítja a szemlélő elé, kik között jeles hazánkfia külügyminiszter gyanánt szerepelt és védte a most már kettős Monarchiát. Az ifjúság sajátos, az apróiékosságra kiterjedő megfigyelőképességének bizonyságát mutatja az, hogy elszomorodva látták ama karcolásokat, véséseket, firkálásokat, melyek a szobortalapzat fehér kövén a rendőrség éber ellenőrzése mellett is elég bőven vannak. Az Akadémia megalapításának örökké nevezetes jelenetét megörökítő tábla az Akadém'a-utcai oldalon van a falba illesztve. Igen szép mű; középen a huszárszázadosi ruhában álló gróf Széchenyi István álló alakjával, kinek arcáról a nemzete jövő sorsáért való aggódó bánat tükröződik le. Növendékeink előtt nem kevésbbé tanulságos volt e dombormű részint azért, mert tanulmányaiknak ettől kiegészítését nyerték, részint pedig azért, mert gróf Széchenyi István megtanította a maradias, minden újítást kétkedve fogadó magyart, hogy sok igazság van abban a mondásban: „a bátor lépés fél siker". Az ő bátor lépése, áldozatkészsége nem fél, de egész siker lett a magyar tudományosság felvirágzására. A lánchídfő szobrai közül ismét az Akadémia előtt álló gróf Széchenyi István szobrával foglalkoztunk. Ami a szobor művészi értékét illeti, a bírálók sok túlzásba esnek, általában elfeledik, hogy a magyar szobrászat ama kezdetleges korából való, amikor a művészet nálunk igen gyenge lábon állott; a pártolás hiányában művészeink a külföldi városokban helyezték el művészi ihletettségiik szerencsés termékeit. Ha tehát sem e szobormű, sem báró Eötvös Józsefé nem fogható az első osztályú műalkotások csoportjába, mégis elismerés illeti meg az alkotó művészt, aki honának is ajándékozott egy szemernyit tehetségéből.
