Református főgimnázium, Debrecen, 1940

4 mely a vallástan oktatói és nevelői anyagában valósul meg. Más szavakkal azt jelenti ez, hogy valamennyi gimnáziumi tantárgy, lássék bár a legreálisabbnak, vagy elsősorban a formai képzést szolgálónak, mélyebb átgondolásban a vallástanhoz tartozónak érezze magát s annak nevelési alapelveihez igazodjék. Távol legyen tőlünk, hogy ezzel a követelményünkkel a legparányibb mértékben is megszorítani akarnók bármelyik tantárgy önálló kezelésének szabadságát. Ha így tennénk és ilyen igényeket táplálnánk, eleve magunk játszanók el a meghallgattatás jogát. A „philosophia est ancilla theologiae" középkori jelszó világára épp a reformációban megtisztult szabadvizsgálódás ereje borította rá a koporsófedelet, s ennek következményeivel és követelményeivel tehát mi nagyon is tisztában vagyunk. Arra a kötelességemre azonban — legyen kezemben bármely tantárgy —, hogy annak tanítása közben minden igyekezetemmel a keresztyén nevelési eszményt szolgáljam, nemcsak az anyaszentegyház bizalmából viselt felekezeti tanárságom tiszte figyelmeztet, hanem a meggyőződéses igazság ereje is. Az elől ugyanis nincs kitérési lehetőségem, hogy a rámbízott gyermek számára a keresztyén nevelési eszmény helyébe jobbat, teljesebbet, nemesebbet s jövő életét boldogítóbbat még csak elgondolni sem tudhatok. Ha pedig ettől a tudattól át vagyok hatva, önkéntelenül szegődöm munkatársává a vallástanárnak, s bár óráim csonkítatlanul megőrzik tárgyam sajátosságának minden vonását, mégis azok eredménye nyomán lassú lerakódásként — mint a tükör lapjára leereszkedő porfátyol — láthatatlanul épül az a fundamentum, mely egy eszményinek gondolt magyar református ifjúi jellem kiteljesülésénél nélkülözhetetlen erősség. Természetes, hogy ez inponderábilék összehordásában nem mindenik tantárgy tud egyenlő mértékig résztvenni. Okozzák ezt — nem említve itt sok egyéb gátló körülményt — a tantárgyak anyagkészlete közt való természetes különbségek. Olyan tárgy azonban nincs, mely anyaga vagy módszere sajátosságára hivatkozással az együttes munkából érdektelenül vonhatná ki magát. Hadd kíséreljem meg itt keresni azokat az érintkezési pontokat, melyeknek felhasználásán fordulhat meg a tanítás szellemének egységbe-hozatala a vallástan tanítási és nevelési szempontjaival. A tétel azonban sokkal szélesebb mezőt ölel fel, semhogy részletesebb konkretizálásokra mód nyílhatna. Azért a továbbiakban is pár valós példa mellett inkább elvi megállapításokra fogok szorítkozni. Az egyes tantárgyakat sem külön-külön fogom mindeniket vizsgálni, hanem lehetőleg rokonsági kapcsolatukban. * Korunk gimnáziumának tantervében két irányzat próbál egymással megalkudni: a humán és a reális. Hogy e kettő összeházasítása szerencsés megoldás-e, vagy sem, ez alkalommal vizsgálni nem lehet a feladatunk. A megoldás a két fél régóta folyó küzdelmében mindenesetre időleges fegyverszünetet jelent, csak éppen a tanulónak hull a véres verejtéke a megegyezés után is, mivelhogy a humán tárgyak talpalatnyit sem engednek a mult idők pedagógiai szemlé-