Református főgimnázium, Debrecen, 1940

11 és hazai köteleztetésének. Ember és polgár (azaz honpolgár, hazafi) akar lenni. Humánum és patriotizmus, európaiság és magyarság, e korunkban is annyiszor hangoztatott két fogalom, nemcsak Csokonai előtt volt megtisztult idea és boldog jövendőt zengő kinyilatkoztatás, hanem a XVIII. század végén Csokonai köré sereglő ifjú tudós és költő hetairiának is. Messze villanó szemük Londont és Párizst figyelte, ihletet nyert az antik Róma porladó kövein, csodálták Germania szép lelkeit, s vérük megpezsdült Bécs modern divatján, de kezük állandóan a magyarság pulzusát tapintotta. Megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy kb. egy jó évszázad tartamáig Debrecen volt egyszerre a legeurópaibb és a legmagyarabb magyar város. S ezt a kettős lángot a reformáció és Kollégium gyújtotta Debrecenben messzevilágító fáklya-és kényszerítő hagyományként a jövendőre. Ez a hagyomány bennünket is kötelez. A felvilágosodás humanitas-eszménye és a XVIII. század végének Európaszerte ébredő nemzeti öntudata a legharmonikusabban olvadt össze Csokonai lelkében, mely egyaránt tárháza volt annak a teméntelen és úgyszólva megmérhetetlen tudománynak, amit örökké szomjas lelke a csillagoktól kezdve a Nagyerdő igénytelen virágjáig összegyűjtött, valamint csodálatosan gazdag képzeletvilágának, mi a magasztosság ihletét és apró reális tényeket egyaránt a poétái tűz lobogásává tudott szítani. A magyar sorstudat tragikus döbbenetére Zrínyi Miklóstól koráig senki sem eszmélt olyan határozottsággal, vagy legalább is nem fogalmazta meg senki sem Csokonainál szívhezszólóbban. „Amaz ellenkező fátum — írja 7 évvel Kölcsey születése után — (egyébnek nevezni nem tudom), mely a Caspium utolsó partjaitól mindétig nyomba kísérte magyar népünket, még máig sem szűnt meg annak fogyatékja ellen tusakodni. Minden nemzeti characterünk, s mindaz, ami a magyart tészi, enyésző félben vagyon, és maga után húzza hanyatló nemzetünket." Igen, ez az ellenkező fátum, a sors könyörtelen végezése az, ami nem engedte meg, hogy szunnyadó erőink kibontakozhassanak, hogy prófétáink szava ne pusztába kiáltott szó legyen, és a magyarság egyéneibe és közösségébe oltott hivatástudat ne ütközzék nálánál sokkal hatalmasabb világpolitikai tényezők kínai falába. Ez a megállapítás alapja Csokonai történetfilozófiájának, és ez ad szárnyalást költői programmjának is. Mint a jelen mostohaságában hányódó, de a jövendőben még nagy hivatást betölthető nemzet tanítómestere szól hozzánk a felvilágosodás korának nagy Hungaricus praeceptora. Sivár ugyan a jelen, de ,,a nagylelkű magyar nemzet (is) — mondja — mindég akkor adott bizonyságot bajnoki nagy volta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé". Mi hát a legelső teendő Csokonai szerint? „Poézison és szép tudományokon kell kezdenünk a munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Egy hadratermett nemzetnek erkölcseit is addig meg nem szelídíthetjük, míg gusztusát meg nem kezdjük édesíteni. Úgy bántak azzal minden nemzetek, melyek a felségesebb tudományokig felhatottanak." „(Poézis) te emelted fel nagyobb bölcseségre a nemzetek elméjét mind e mainapiglan a világon." íme, a múzsák barátja, a gráciák kegyeltje, ki az egész természetet rokokó kecsességgel díszíti, és mély bókokkal udvarol előkelő rizs-