Református főgimnázium, Debrecen, 1938

I. MAKLÁRY KÁROLY EMLÉKEZETE Alighogy bezárultak az elmúlt tanév végén iskolánk kapui, alighogy egy esztendő fáradságos munkája után a tanárok és tanítványok serege szétszéledt a világ négy tája felé testetlelket újjászülő pihenést és üdülést keresni, egy fájdalmasan lesújtó hír döntötte gyászba az édes szabadságnak örvendő lelkünket : tragikus hirtelenséggel meghalt Makláry Károly, a tiszántúli református egyházkerület püspöke, a mi jóságos Főpásztorunk. Gondos tervezgetése szerint éppen halálának napján óhajtott egész családjával útrakelni, hogy a vadregényes Svájcnak hófödte bércei között Istenhez közel, drága szeretteinek körében pihenje ki egy idegőrlő esztendőnek fáradalmait, midőn a Mindenható hívására egyedül indult el a végső nagy útra, a szentek közelségébe örök nyugovóra. Egy gyönyörűen magasba ívelő egyéni élet ért véget az ő megdöbbentően váratlan elhunytával, de korai sírbaszállása mérhetetlen veszteséget jelentett rajongásig szeretett családján kívül egész egyházkerületének. A mi öreg Kollégiumunk is bizakodó reménységgel tekintett főhatósági kormányzása elé. Még nem egészen két éve elhangzott megrázó erejű püspöki beköszöntő-prédikációjának ékes szavai most is fülünkbe csengenek, midőn hitet tett a mellett, hogy féltő gonddal és tisztelő szeretettel kíván őrködni legdrágább kincsünknek, szemünk fényének : ősi Kollégiumunknak szellemi és anyagi ügyvitele felett, továbbá, hogy a tanárok és tanítók áldozatos munkájából testvéri részt óhajt kérni, és boldogan ajánlja fel támogató segítségét a kultúra minden érdemes munkásának. Fogadalmát tökéletes hűséggel be is váltotta. Szeretőszívű édesatyja, jóságos gondviselője volt Kollégiumunknak s ennek keretében különösen a mi gimnáziumunknak. Szíves érdeklődéssel hallgatta meg minden kívánságunkat, s megértő jóakarattal teljesítette valamennyi jogos és méltányos kéré-