Református főgimnázium, Debrecen, 1928

21 téren, valóságos tanítómester. A tanítás tehát a legnagyszerűbb, a legfelségesebb élethivatás, Istentől belénk oltott hatalmas ösztön, divina natura, melyet éppen azért lehetetlen nagyra nem becsülnünk és magasra nem értékelnünk. Egyének, nemzetek, társadalmak és korok önmagukat becsülik meg és magasztalják föl, mikor a tanításra való elhivatást s a hivatásnak megtestesítőit tisztességgel övezik körül és piedesztálra helyezik. Világbíró Nagy Sándor híres mondása : atyámnak köszönhetem életemet, de birodalmamat tanítómesteremnek, vagy a német Schulmeisterekről való ismert szálló ige élesen rávilágít arra a különösen fontos szerepre és feladatra, amelyet a tanítók, a tanárok az egyének és nemzetek életében betöltenek. A mi ősi kollégiumunk történetében is nagy nevelők és professzorok díszes seregét látjuk lelki szemeink előtt felvonulni, akikben gondviselésszerűleg nyilatkozott meg az az isteni bölcseség, amely mindig szükségszerűleg és alkalmas időben állított kiváló szellemeket ennek az iskolának a kathedráira. Ezeknek az egyénisége, működése, hatása, tanításuknak tartalma, lelke és iránya alkotják voltaképpen kollégiumunk históriáját. Ezekben élt, alkotott, hatott az iskola geniusa és traditiója s ők plántálták azt tovább a tanítványok szívébe nemzedékről-nemzedékre. A tanári hivatásnak és személyiségnek kellő megértése, megbecsülése és értékelése adja meg mai ünneplésünk igazi jellemvonását. Nem sokat érne, hacsak egy sablonos dátumhoz kötött, megszokott, divatos jubileumnak tekintené azt az iskolai hatóság, közönség és tanulóifjúság, ha nem a tanári felséges hivatás, szolgálat és érdem mély átérzése s annak igazi méltánylása és elismerése nyilvánulna meg ebben az ünneplésben. Ma már a szakokra osztott, differenciált tanítás korában egyetlen tanár nem gyakorolhat egy iskola szellemére, s tanítványainak egész seregére olyan egyetemes hatást, mint gyakorolt a múltban, amikor egy pár polyhistor tanár vezette az intézeteket, de bármely szakban működjék is egy képzett, buzgó, jeles tanár, akin a lelki derékség képe tündöklik, számot tarthat a kultúrtényezők és emberek egyetemes tiszteletére és elismerésére. A lelki derékséget Cicero az ő ,,De officiis"-ában a kötelesség hű és lelkiismeretes teljesítésében kereste és találta meg. ,,A derék ember — úgymond — senkinek nem árt s akinek csak használhat, használ. Derék embernek lenni mindig hasznos, mert mindig erkölcsös. A derékség lényege számtalan szolgálatban és érdemben gyökeredzik." Mindez híven ráillik gimnáziumunknak arra a derék tanárára, akinek tiszteletére ma, amikor immár az ő tanári szolgálatának negyedszázados határkövéhez