Református főgimnázium, Debrecen, 1888

5 szerűség, élelmesség, hiúság, kapzsiság czéljából akár kicse­réljük, akár mások gyengeségére vagy szenvedélyeire számitva, kiaknázzuk és értékesítjük! Óh az efféle alkut az, ki ezen koporsóban van, megtehette volna, de büszkén utasította vissza magától. Azt a megalkuvást értem én, a melynél fogva eszmé­nyeink, illusióink egy részét áldozatul birjuk hozni az életnek, hogy a megmaradt részt, mint a Sybilla könyvét, annál becse­sebbnek tartsuk, nemesítsük, erősítsük és használjunk vele hazának, közügynek, emberiségnek, ha egyébbel nem, avval, hogy több egygyel azoknak a száma, a kikben életkedv, hit, reméuy és szeretet van. Ez a megtisztult, a kipróbált eszmé­nyiség! Ilyen eszményiségü emberekre volna szüksége hazánk­nak, társadalmunknak, a melyben az eszményiség úgy meg­fogyott, vagy tévutakra tért. Óh az eszmények felettünk részint bolygó, részint álló csillagok. De még ha mind napnak tekint­jük is eszményeinket, ne felejtsük el, hogy mi a földön vagyunk, mely változik, mozog és épen ezért a napot is különböző helyen és erőben lehet csak látnunk. A midőn valakiben az emberiség iránti hit megrendül, egyénisége szerint választja a lelki ösvényt, a melyen tovább halad. Yálhatik önzővé, élelmessé, a ki vigyáz arra, hogy többször ne csalódjék; lehet embergyűlölő, a ki visszavonul a társadalomtól, s az embert, mely egyszer megsértette, többé látni sem óhajtja. De a kit a természet és sorsa nagyon jó kedélylyel és szivvel áldott vagy vert meg, nem tud el lenni az ember, a barátság nélkül. Ott keresi fel az embert, a hol az rendesen nem szokott bántani senkit, a hova mindenki kedélye jobb és könnyebb részét viszi, a barátságnak, a vidámságnak asztalánál. Oda vitte ő is vidám kedélyét, humorát, örök ifjú lelkét, ott szórta szét pazar kézzel, barátainak gyönyörködte­tésére szivének és életének drága kincseit. Hiszen életének má­sik eszménye úgyis a barátság volt és itt sem tudott az ifjúkori eszménynyel alkura lépni. Bizonyára sokan vannak barátai, tisztelői, ismerősei közül, a kik őt mindig mulattató, élezés embernek, mindig vidám, áldozatkész barátnak ismerték. Óh mi is, közeli barátai, hiva­taltársai ilyennek is ismertük őt, de, fájdalom, többen már régen tudtuk, hogy a vidám külső alatt mély és gyógyithatlan keserűség, egy megsebzett lélek van, a melyet, hiába kértük, meggyógyítani nem tudott, nem akart.

Next

/
Oldalképek
Tartalom