Református főgimnázium, Debrecen, 1884
ZÓ hatalmas népeknek megnyomorult maradéki. Nyelvökke! együtt virágzott szerencséjük, nyelvükkel együtt elfogyatkozott". A magyar irók által még ma is megszivelendő vezérelvek ezek. Végre a Horatius követelte évek 1781-ben letelnek s Rajnis „A magyar Helikonra vezérlő kalauzával" fellép. Fel van ruházva mindenféle védő és támadó fegyverrel, melyekre a múltért, vagy a jövőért szüksége van, vagy legalább, melyeknek szükségét érzi. Könyvének már elsőszója határozott, egyenes, hajthatatlan szerzőre vall. — Merészen lép a világ elé, ellátva jó tanácscsal a sárgaszemű Zoilusok ellen. Erős hangon beszél, elitéli a tudatlan néptömeget, mely mind csak azt hajtja a mije nincs. Csak a tudós magyarok figyelmébe ajánlja magát, felteszi rólok s elvárja tőlök, hogy figyelmesen, részrehajlatlanul, higgadtan forgatják át lapjait. Az a tudat, hogy rendszeresen dolgozott, hogy őt megelőző társánál Barótinál tudományosabban és lelkiismeretesebben búvárkodott, az igaz verselés körül felbátorítja. — Igaz verselésnek mondja a mértékes verselést s megbizonyitani is törekszik. Rendbeszedi példabeszédeinket és közmondásainkat, melyeket nagy gonddal gyűjtött össze, és mindeniknek kimutatja mértékét feállitott regulái szerint sokszor erőszakosan. Kimutatja az igaz verselés megbizonyítására, mily régóta divik már nálunk a mértékes versszerzés, s kritikailag a mértékes verselés történetét adja elő, melyet Erdősi kihagyásával Vilmányi Libécz Mihálylyal kezd meg, ki Székely Istvánnak 1558-ban Krakkóban nyomatott krónikájában esett fogyatkozásokat megjobbította és alagyás verseket szerzett. Azután megemlékezik Apáczairól. Szól Molnárról, Birsi Ferenczről és Kalmár Györgyről. Ez utóbbiról emiitvén, hogy már 1761-ben vesztegette versei egy részére tentáját, ennek kapcsában a jegyzetben így szól: „Készült vala e könyvecském az 1773-ik esztendőben azután míglen Horatiusnak ama mondásaként „Nonumque stb. a kilenczedik esztendőt várom T. Szabó Dávid professor ur és T. Révai Miklós az Áhétatos oskolák szerzetes fia számos verseket írtak". Már itt kezdi törni a borsot Baróti orra alá, midőn a jegyzetben odavetőleg, mintha nem is ismerné, csak épen hogy megemliti őt. Az ilyen mellőzés s tüszurás érzékenyebben esik az elkapatott hiu embernek, mintha doronggal mennének rá. Iliu ember mindég jobban szereti a nyílt harczot, még ha ellene fordul is a koezka, mint a figyelembe nem vételt, vagy a