Református főgimnázium, Debrecen, 1884

21 az ő liire és tudta nélkül lép fel, zokon veszi — Révai, ki csak hallomásból ismervén Barótit, túlzott érdemei és dicsőségét valónak gondolta, sietett a vers szerzés látszólagos királyát ma • gasztaló és mentegető levéllel kiengesztelni: „Megbántott tüzem — ugy haliám — de te verseidet eddig Én még nem láttam 's néküled útba menék. óh szüzek! Hernádnak kik zöld partján kiültök S vig nyájassággal töltitek ott az időt. Ott szólalt ő meg nyelvünkre s ti voltatok elsők, A kik bámultan néztetek ennyi csodát" Üdvözli szép és szerencsés tollát, melyet az egész haza megtapsol örömében; hódol ő is, kit Molnár hathatós kérése buzdított, hogy irjon valamit az ő nyomán. Bocsánatáért esd, hogy a puszta falak között semmihez sem juthat az ember; őt magát is csak édes képzése ragadta, fennyen eresztvén most kelt múzsáját. Szinte fél kimondani, hogy majd nem ugy álmodott kicsiny elméjének tüze, mintha valamely uj Umbria szülné Propertiusát. -— Biztosítja Barótit, hogy nem merő versenyvágyból lépett fel, sem azért hogy a borostyánt letépje homlokáról : „Nem fér én hozzám te dicsőségedre rohanni Sem nagy Múzsádnak dúlva ragadni nevét." Sőt őszintén óhajtja, hogy a haza Baróti homlokát koszorúzza meg legelsőül; a maga részéről oda is tűzi a koszorút. — Sejti, hogy versök törvénye nem mindenben egyezik; de minden nagy tisztelete mellett is van annyi költői önérzete, mely a tudós alaposságában izmosodott meg, hogy fentartsa a magáét. Csak okára mutat, hogy nem együtt szerezték s a nyelvjárás különböző: „Én is mást láttam benne lerejtve, te is." Oka van, mért szab ő is ilyen vagy amolyan törvényt a versnek s ha meg nem egyeznek abban is csak a haza javát látja, mert az irodalom több nyelvjárással gazdagodik, ugy mint a görögöké. Ebből is kitetszik, mily téves nagy vélekedéssel van Révai Baróti felől. — Persze Révai finom izlése, férfias őszintesége és önérzete, ha előbb olvassa nyelvsértő össze-visszahányt *) Iiévai: Alagyas versek. 56.1.