Református főgimnázium, Debrecen, 1884
11 II. Székfoglaló beszéd tartotta Debreczenben, 1885. január 4-kén Sínka Sándor magyar és németnyelvi tanszékre megválasztott tanár. Főtiszteletü és Nagyságos Püspök ur! Nagytiszteletü és Tek. Egyháztanács! Nagytiszteletü és Tek. Tanárkar! Nemes tanuló ifjúság! Mélyen tisztelt Közönség! Mély megilletődéssel foglalom el e helyet, elgondolkodva az isteni gondviselés hatalma felett, mely oly csodásan vezeti s kormányozza a halandók lépteit. íme nekem, bár bölcsőmet a tudományok eme felszentelt ősi templomától nem messze ringatá, nem engedte meg, hogy a jót, igazat és szépet, az eszmék e szentháromságát, itt szivjam magamba, honnan, keveset mondok talán, ha állitom, hogy a félhaza protestáns értelmisége meriti a szellem üditő italát: hanem elsodort messze idegenbe, hogy a férfikor küszöbén az emberi feladatok legneliezebbikére, a tanitásra szóllitson el ide, hol egyenes rendeletéből egykor tanulnom kellett volna. S én, bár érzem gyöngeségemet, a legszentebb hála érzettel fogadtam ez elszóllitást, bizva a lépteimet vezérlő gondviselés kegyelmébe, hogy azon odaadó igyekezettel, szeretettel és lelkesedéssel, melylyel pályám iránt eltöltött, megengedi a pálya nehézségeit is leküzdeni, megengedi kötelességeimet ugy végezni, hogy idők multán pályámra visszatekintve, leborulva rebeghetek hálaimát különös kegyelméért. Ezen reményben foglalom el székemet s „Az ó-klaszszikai iskola tollharcza" czimii értekezésemben ismertetni kívánván irodalomtörténetünk egyik fontos mozzanatát. Az ó-klasszikai iskola tollharcza. A 18-ik század második fele az általános nemzeti ébredés kora, s a hosszú, mély álomból való ébredéssel járó tájékozatlanság folytán főleg a jóidéig parlagon hagyott irodalom mezején az ide-oda kapkodás képét tünteti föl. A rég néma lant nem tudta, miben és mikép nyilatkozzék, hogy a latinos műveltségű tanultakat is kielégítse, a nemzet elfrancziásodott részét is érdekelje, s a romlatlan egészséges, józan népnek is tessék. Tapo-