Református főgimnázium, Debrecen, 1877

I. SZÉKFOGLALÓ BESZÉD tartotta Debreczen 1877. szcpt 9. GERGELY KÁROLY a debreczeni ref. íogymnasiumban a classica literatura és vallástan rendes tanára. Fő tiszteletű és Nagyságos Püspök u r! Nagy t i s zteletii és Tekintetes Egyházi tanács és Tanári kar! Nemes tanuló ifjúság! Mélyen tisztelt közönség! Midőn a Fötiszteletii Egyházkerület nagybecsű bizodalma folytán ez ős magyar reformált főiskola gymnasiumának egyik tanárává megválasztatva, hivatalomat a bevett szokás szerint ünnepélyesen elfoglalni kívánom: öröm, remény és kétség kél lelkemben egyszerre.— Öröm, hogy itt, hol ifjúságom egy kis szakát leéltem, nem lett nevem egészen elfeledve; remény, hagy itt, hol egykor annyi jóban részesültem, nem vár talán most sem rám mostoha sors; s kétség, vájjon parányi erőm elég lesz-e lefizetni az örök hálát, melyet ez intézet iránti kegyeletem s ez iskola kormányzó testületének irántam tanúsított megtisztelő bizalma legelső fö kötelességemmé tesz. Pedig jövöm s lelkem nyugalma egészen e kötelesség betölthetésétöl függ. — Kik multamat s jelen életnézeteimet ismerik, jól tudhatják, hogy ezt állítva, szivem teljességéből szólok. Erőm parányiságát mindig éreztem, s oly munkatért igyekeztem keresni, hol a reám bízottakat híven végezve, öntudatomat megnyittathassam.— Az égi kéz, mely pályámat vezérlé, eddig mindig kimutatá, hova kell lépnem, hogy a rám váró kötelességek terhe csekély erőmet felül ne múlja. — Most, nem tudom, vájjon e helyre te állattál-e áldó égi kéz ? s a hivó szó, melynek engedve itten állok, tied volt-e édes jó istenem! . . . vagy ugy jártam, mint egykoron Clymene fia, ki anyja biztató szavára elbizakodottan nagyot merészelt, s csak oda fenn, a szédítő magasban vette észre, hogy hiszen ö csak gyarló gyönge gyermek ? 1