Református főgimnázium, Debrecen, 1877

soraikba fogadtak be bennünket. Befogadtak abban a reményben, hogy öröküket sértetlenül megőrizzük az utókornak. Nagy feladat vár ránk. Nem szükség figyelmeztetnem benneteket arra, mily hánykódásoknak van kitéve ép a jelenben középiskolai tanügyünk. Tudjátok jól azt is, mily sokat vitatott kérdés, hogy mi szerep jutott a prot. egyháznak a magyar tanügy újra teremtésében ? Azt mondják a tudományban nincs felekezetiség. Én is azt hiszem. De honnan van hát még is,.hogy az oly iskola, melynek tanárait egy bizonyos irányban előtörni igyekező közszellem hatja át, rányomja bélyegét legkisebb tanítványára is. Én nem tudnám megmondani, hogy mi a protestáns szellem, de rá ismerek munkáiból. Azt tudom, hogy azt a szabadság szeretetet, mely lehet néha végletekbe is hajt, de önzetlen mindég; azt az egyszerűséget, mely néha — (lehet hogy igazuk van, a kik azt mondják, hogy) az ügyetlenséggel érintkezik, de legalább útját állja az üres fejtt hivalkodásnak; — azt a hazaszeretetet, melynek a paradicsom sem kellene, ha ott magyarságából ki kellene vetkőznie, ápolta mindég s ápolja folyvást e főiskola s adja Isten, hogy ápolhassa mind az időknek végéig. Szükség van erre az iskolára, s szükség van minden ily szellemű más protestáns iskolára is hazánkban. Lehet hogy néha szűkebb körű érdekeknek is hódol egyik másik intézetünk, nem lehetetlen az sem, hogy valamelyik nem bir lépést tartani a rohanó idő fejlésével, de ebből csak az következik, hogy segítsük oda, hogy lépést birjon tartani. A szabadság, magyarság és Calvinismus egy volt mindig hazánkban; a mi templomunk a „magyar templom" a nép ajkán ma is, a mi iskoláink növendékeinek kell lenni e hazában a legmagyarabb embereknek. S hogy ne csak „bús magyarok" legyenek, arra kell gondolnunk. Oda kell fejleszteni iskoláinkat, hogy büszkén állhassanak meg bármelyik bazai tanintézet mellett. S én hiszem hogy megfognak állani. Az a protestáns közép iskolai tanárkar, melynek ez idő szerint külső qualificatiója nem igen van, éreztetni birta még eddig mindig értelmisége s tudományos miveltsége súlyát, a hányszor megszóllalt. Tisztelni tanulták azok is, kik azt akarták elhitetni magukkal hogy nem tisztelik. És e prot. tanárkar megfogja ütni ezután is a mértéket. ígértétek ti, s igérem nevetekben s nevünkben, az iijabb nemzedék nevében én, hogy rajta leszünk. Van átalakulásra, van változásra szükség, de az elfog következni. Megtesszük a mit a tanügy érdeké-