Tanácsok közlönye, 1973 (22. évfolyam, 1-58. szám)

1973 / 29. szám

736 TANÁCSOK KÖZLÖNYE 29. szám A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelve A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának 8. számú irányelve a szülőtartásról Népköztársaságunk lakosságának ma már mintegy 97%-ára terjed ki a társadalombiztosítás. Ennek körében az idős vagy munkaképtelen személyek eltartásának terhét túlnyomórészt a társadalom vállalja magára. Emellett népi demokratikus államunk jelentős összegű szociális juttatással is segíti .azokat az idős emberéket, akik erre körülményeiknél fogva leginkább rászorulnak. A rászoruló szülőkről való gondoskodás terhének viselésében azonban a társadalom ezirányú erőfeszítése mellett a gyermekeknek (egyes esetekben az unokáknak) is osztozniuk kell. A családjogi törvény (1952. évi IV. tv., Csjt.) éppen ezért a rászoruló szülők eltartását — házastárs hiányában, vagy ha a házastárs a tartásra képtelen — elsősorban a leszármazókra hárítja [Csjt. 61. § (1) bekezdés]. E rendelkezésnek nem felel meg és közfelfogásunk szerint is mélyen elítélendő, hogy vannak olyanok, akik — bár kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyaik lehetővé tennék — nem teljesítik önként a tartásra szoruló szülőkről való gondoskodás erkölcsi és jogi kötelezettségét, hanem azt a társadalomtól vagy hozzátartozójuktól, sőt olykor idegenektől várják. A tapasztalat továbbá azt mutatja, hogy sok szülő inkább vállalja a nélkülözést, mintsem peres úton követelje gyermekétől a törvény által biztosított tartást. Éppen ezért a szülőtartásdíj iránti perek száma a tartásdíjra rászorultak számához képest igen alacsony. A társadalom nem nézheti közönyösen, hogy egyesek — az állam, esetleg idegenek emberséges támogatására számítva — nélkülözésnek teszik ki a szüleiket. Ezért a szülőtartási perekben hozott ítéletekben is hangsúlyt kell kapnia annak az elvnek, hogy a leszármazónak az arra rászoruló szülőjéről (nagyszülőjéről) való gondoskodás nemcsak jogi, de erkölcsi kötelezettsége is. A bíróságok sem ítélik meg mindig helyesen a szülő által gyermekével szemben támasztott tartási igény jogosságát, különösen annak mértékét. A Legfelsőbb Bíróság a szülőtartással kapcsolatosan már több jogalkalmazási kérdésben adott iránymutatást. A szülőtartási perek társadalmi jelentősége, a szocialista erkölcsi felfogás érvényre juttatása és a bíróságokra e téren háruló feladatok maradéktalan betöltése azonban átfogó elvi irányítást indokol. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az Igazságügyi Minisztérium által folytatott felügyeleti vizsgálat adatait figyelmbe véve, valamint a saját ítélkezése során szerzett tapasztalatai alapján, a legfőbb ügyésszel is egyetértve teljes ülésen megvitatta a szülőtartási perekben folytatott jogalkalmazási gyakorlatot és az alábbi irányelveket állapította meg. 1. Szülőtartásra az jogosult, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyainál fogva teljesen vagy részben nem tudja magát eltartani, és akinek tartásra szorítható házastársa nincs. A rászorultság körében a tartást igénylő egészségi állapotának, családi viszonyainak és életkörülményei alakulásának beható vizsgálata is szükséges. a) A tartás iránti igények elbírálásánál mindenekelőtt azt kell vizsgálni, hogy a tartást igénylő rászorultnak tekinthető-e. A szülő, az örökbefogadó szülő, a mostohaszülő és a nagyszülő tartási igényének jogalapját a törvény [Csjt. 60 § (1) bek., 61. § (1) és (3) bek., 62. § (2) bek., 63. § (1) bek.] határozza meg: gyermekével, örökbefogadott gyermekével — esetleg unokájával — szemben tartásra az jogosult, aki magát eltartani nem tudja és akinek tartásra szorítható házastársa nincs. A mostohaszülő mostohagyermekével szemben az említett feltételeken túlmenően csak akkor jogosult tartásra, ha mostohagyermeke eltartásáról hosszabb időn át gondoskodott. A tartási igényt érvényesítő szülő rászorultságának megítélésében nem egységes az ítélkezési gyakorlat. Egyes bíróságok abból, hogy a munka általános alkotmányos kötelezettség, továbbá abból, hogy a törvény [Csjt. 60 § (2) bek.] a munkaképes rokonok közül csupán a szükséges tanulmányait folytató leszármazót jogosítja fel a tartásra, azt a következtetést vonják le, hogy a szülő is — életkorára tekintet nélkül — csak teljes vagy részleges munkaképtelensége esetén tekinthető rászorultnak. Más bíróságok viszont abból indulnak ki, hogy a munkakötelezettség általános alkotmányos és szocialista erkölcsi elve a nyugdíjkorhatárt elért személyekre általában nem terjed ki. A nyugdíjkorhatárt betöltött szülőt tehát abban az esetben is jogosultnak tartják a tartásra, illetőleg a tartáskiegészítésre, ha egyébként nem vagy nem teljesen munkaképtelen. Mindkét álláspont téves. Bár a szülőtartásdíj iránti igény jogszerűsége szempontjából az életkornak, különösképpen pedig a nyugdíjkorhatár betöltésének komoly jelentősége lehet, ez egymagában nem alapozza meg az igény jogosságát. A helyes döntéshez a kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyok tisztázása mellett minden esetben szükséges a tartást igénylő egészségi állapotának, családi viszonyainak és életkörülményei alakulásának körültekintő vizsgálata is. Lehetséges, hogy a nyugdíjkorhatárt betöltött szülő, aki több gyermeke felnevelésének nehéz terhét évtizedeken át hordozta és emiatt testileg törődött állapotba került, maradék munkaerejének megfeszítésével még tudna némi jövedelemre szert tenni. A társadalmi közfelfogás szerint azonban ez nem várható el tőle