Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)
Szépirodalmi dolgozatok. László emlékezete
— 56 — bejárás egy végtelen barlangba. A sírfa hasonló egy tört árboczhoz a zajló tengernek színén; csak azt jeenti; hogy kit jegyez, meghalt, azt, hogy épen alatta van, nem bizonyítja. Ezután a fátyolt a kalapokon más szemmel nézem. Fogom gondolni: könnyű szer ott, a szíven kő. Ismerőseim, kik betegségem okát nem tudták, eljövének meglátogatni. Leültek ágyam szélére s kérdezték fájdalmam okát. Oh emberek! ti, kik szenvedtek, kérlek, idegennek soha se mondjátok, mi ere, fájdalmatokat mintha az kincs volna, gondosan rejtsétek el kebletökben. Mi hideg, mi értelmetlen vigasztalás, mi jeges tekintetek, mi üres szavak ! Fájdalmam csak kiélesült, szent hevét a nyugodt arczok megfertőzteték. Jártam szegény rózsaként, Száradó, égő keblét friss harmatnak nyitja meg és jég csöppen bele. S miket nem szenved az anyai szíV ! »Magzataim felnőttek, gondolja magában, miért temeti el az idős anya ifjú gyermekét ? 0 közelebb volt az élethez, én a sírhoz.« Mikor látom meg testvéremet? Soha. Mikor látom meg csak sírját is ? Ezt is soktá. Midőn haza jutok, az első gyöp is, mi sírján nőtt, rég el fog ott hervadni? mint ő elhervadt. Halál a síron, halál a sírban. Az ember könnyen oda van. Egy darab fa jegyzi, hogy volt, az is nem sok idő múlva elkorhad, a vész elhajigálja darabjait. Meghalni, feknnni a temetőben, egyedül, mélyen, a sötét és hideg föllben fekünni, mégis van ebben valami kétségbeejtő. Az igaz, az ember mind elvész. De egyik csöndben s észrevétlenül múlik el, mint a lefutó csillag, másik