Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. László emlékezete

- 53 — Midőn este a városra sötétség száll, az imádságra hívó harangocskák érzékenyen megszólalnak s az emberek a homályban haza felé takarodnak, s belépvén házaikba, a kapuk rájok csukódnak : ugy tetszik nekem, mintha az emberek ilyenkor kriptákba mennének, kényszerítve egy szörnyű isten által, melymik földre leszállott képe a sötétség. Nemde üres térek a piaczok, hol nappal az élet és mozgás fészke s gyíilpontja volt1? Nemde némák a közhelyek, honnét a sokaság lassankint, egymásután, párosával, sorban, mint egy titkos hatalom által erőtetvén, látszik elpusztulni? Az éjben feketévé vált házfalak nem kriptafalak-e ? E csend nem a síré-e ? E susogó hideg szél nem a temető hangja-e ? Az itt-ott szűken égő mécsek nem kriptái, nem catacombai fények-e? . . . Végre éjfél körül elenyészik az utolsó hang, kihal az utolsó fény és ezzel — a föld élete. Mondják, e pillanatban a temetők sírhalmai megnyílnának, s az emberek, aluvók a mi napjainkra, kiket a föld és sír méhében bir a szörnyű isten, kikelnének, élnének, léteznének és munkálkodnának. A sír e szerint szinte lakhely, mint házaink, az éjszaka szinte életidő, mint nappalunk, s az egész egy más, de szintén élő világ. Reggel fölkel a ragyogó nap mint szabadító, s az este bekényszerített világ él, és élek benne én is. De mikor én élek, testvérem holt, nem találom őt, mikor ő él, én fekszem holtan, azaz aludva, nem talál engemet. A halál országa, mint az éjszakáé, milliókat foglal magában, de senkit nem látsz, tele van, s benne az irtózatos űrtől s pusztaságtól borzadsz, ez altat a földön, az altat a földben. Éjfélkor oltám el gyertyámat. A hold, a bánatnak ez anyja, megvilágítá a földet. Eszembe jut a temető