Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)
Szépirodalmi dolgozatok. László emlékezete
— 46 — hideg és fájdalom niiatt el kezdtem reszketni, s odább rohantam. De hova menjek? Szállásomra? Nem, mert féltem egyedül lenni. Menék a törvényszék palotájába s elvegyültem a hallgatók sokaságában. Az ülésnek vége szakadván, mindnyájan kitakarodtak; de én elámulva folyvást ott ültem. Jött egy szolga s emlékeztetett a távozásra. De én még ekkor sem mentem szállásomra. Mind hiában! a levél nálam volt; mint a vérző szarvas, keblemben hordám a nyilat. Csak este nyolcz órakor léptem szobámba. Lefeküvém s a levelet magam elébe tettem. Mellem elszorult, nem volt erőm, sem bátorságom belőle kiereszteni a fájdalom kígyóját. Végre bele kezdtem olvasni. Sejtelmem valósult. Könnyeim záporkint omlának. Nem birtam magammal, mint beteg, nyögve hánykódtam ágyamban. Mi sötét kárpitként fordul a bánat a lélek tükrére! Enyim is besötétedék, s a legbúsabb, a legvadabb, a legrémesb képek állották körül: halál, temető, kór, gyilkosság, összezavarodása a reménynek, bús jövendő, mély undor az élettől. Elűztem belőle a legparányibb vidám fényt is, lelkem csak pokol kivánt lenni. S derült napjaim vájjon lehetnek-e még nekem ? Örülhetek-e még én valaha ? Tudja isten; de egy belső érzés nekem azt mondta, mintha minden jó kedv az ő megsértése leendene. És ismét elborított könnyeim hulláma. Hol veszi magát az emberben a tömérdek viz, mely omlik habkint ? A fájdalom hasonló a tazhöz, mely időnkint kiolvasztja az emberből, mi belőle őt illeti. Sokat, sokat kértem én Istentől az este. Jót és gonoszt, okost és bolondot együtt. A fájdalomnak több