Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 73 — csak az a szabadság, mely egész, itt mindent ki lehet számítani, mint a zsarnokságban is mindent, nincs roszszabb annál midőn a kettő összevegyittetik. Amannak képe Észak-Amerika, Anglia, ezé Francziaország, Austria. Ilyen nemzet hasonló azon fogolyhoz, kinek engedelme van kijárni, dolgozni, mozogni, de jelül lábán és kezén egy-egy darab láncz csüng, mi minduntalan gátolja mozdulatait. A milyen tömegben a nemzet, olyanok egyenként az emberek. Tudatlan mi a külföldet illeti, idegen szokásokat megvető, saját szokásaiban egyhangú s pedant mint nyelvében, magáról sokat tesz fel, másról semmit, — ki két nyelvet beszél, neki az sok, ki hármat alig hiszi, ki négyet alig foghatja meg. Ha mi jót s szépet lát mi külföldi, elcsodálkozik, hogy olyasmi Francziaországon kivül is van. Egy igen művelt kisaszszony, ki magára vigyázni is tudott, este nálunk levén, s ezüst thea-készületünket látván, midőn hallá, hogy bécsi mű: „mit, kérdé, hát Bécsben is csinálnak ily szépet?" Ekkor mi nézénk rá talán csodálkozva, mire ő elpirult, de ép e pirulás volt jele, hogy kérdése lelkébőljött. Talleyrand azt monda: a nyelv arra való, hallgatni vele. A francziának nyelve arra való, az ellenkezőt mondani. Alig érez valamit, s mindig superlativval s nagy szavakkal él, mi a németnek hübsch, neki magnifique, divine, sublime. Beszéde egy csöpüfonal, mely hamis aranynyal van betekerve. Betanul szavakat, melyek szépen hangzanak,«de semmit nem jelentenek. 0 náluk ez üres forma, hozzá szoktak, de az idegen a szavakat valódi értelemben veszi, s csak késő ábrándul ki. Beszél sokat, de keveset érez. Kérdezősködik oly melegnek látszó részvéttel, s válaszodat már nem hallja,