Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)
— 34 — Nem messze kell lenni Delphosnak, — most Castrinak nevezi a nép. Fölötte kiváncsian vártam a pillanatot. Ebben is csalódni fog képzeletem ? E vidék igen nyájas az oraculum helyének. Nincs mi a lelket borzadással, legalább nagyszerűséggel töltse el. Jobbra maradt. Mi pedig a balsziklák alatt haladtunk. Mennydörgés, villámlás és eső kisért. Meredek ösvényen vittek lovaink. A sziklaföld veres-sárgás. Nemsokára egészen két magas sziklafal alá jutánk. E vidék nincs rettenetes báj nélkül. Azonban kalauzunk odább sietett. Es oly borzasztó mennydörgés, villámlás, oly szeles, hideg, kemény zápor kapott meg, mely ritka itt, s ez vágott Delphosig. Ez ünnepi, ez mysticus, ez oraculumi fogadás volt. Az ég szava s világa vezérlett a szent helyhez. Egy ily közeledés az ősidőben nagy benyomást okozott volna. Bőrig megáztunk. A pak-lovak pedig csak éjfél után érkeztek meg. Delphos magas hegyoldalban fekszik. Fölötte sziklafalak pompásan emelkednek. Vele szemközt alacsonyabb hegysor, nem annyira kopár mint sötét, és 4—5 külön darab, külön völgygyei. A völgy, melyen végig egy kis patak szalad, szűk, csak a pataknak ád elég helyet, és két oldala felfelé olajerdővel van benőve. Az egész komoly, zárt hely, szűk, ez jelleme. Kimentem éjjel, és a körülemelkedő hegyek árnvszélei maradandó képet hagynak a lélekben. A fogadósné szives asszony volt. Tüzet rakott, száraz ruhával kinált s mindennel. Atya, anya a görög revolutio áldozata lett, törökök voltak, — belőle, az árvából, görög nőt neveltek.