Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 339 — napon. Veszi magát szemlátomást. A lábbadozót enni látni gyönyör; mindent fölségesnek talál, olyant is mit különben nem ett volna. Neki most minden „adorable", „délicieux", „admirable", mert ő ugy beszél mint a francziák, kis dolgokra nagy kifejezéseket használva. A franczia mindent a hirre s dicsőségre viszen vissza, az angol és német mindent a kedélyre, az a szépet, ez a jót keresi, az nagyot akar, ez igazat mondani. Sept. 6-án Feri, Dina testvére, megérkezett útitársával, ki a gazdasági tanulmányokat végezte. Magas, csinos fiatal ember, alig husz éves, nagy gyermek, talán az marad örökké. Beszélni kell hozzá, mint gyermekhez a dajkának, hogy mulassa magát, de mind az aztán mulatja. Semmi komolyság nincs benne, semmi tudvágy, semmi szenvedély, mind az a mit óhajt: hogy nevetés és apró időtöltés közt múljék el a nap. Költ ok és czél és számitás nélkül, nem tudja honnan jő a pénz, és igy nem becsüli, ha még fösvény is volna, mi volna benne egyéb jó? Az, a minő körben, a kivel él, a ki bánni tud vele, nincs semmi önállósága, saját egyénisége. Egyhez ragaszkodik, ez az osztrák rendszer, vagy inkább a császár személye, — oka, mert katonáskodott, és egyszer bemutattatott a császárnak. Jó testvérével, valaha, nehéz napokban, roszul bánt, bár nem szűnt meg szeretni ugy a mint ő szeretni tud. Igaz, Dina mind eszére, mind szivére egy angyal hozzá s testvéreihez mérve. Közelében hódolnak neki, bájkörén tul ismét az ördögökéi lesznek . . . Szivesen fogadta őt, sőt neki nagy kéj volt testvérét, és benne szüléinek imádott képét s a szép multat visszavarázsolva szemlélni . . . En is szivesen láttam, egy az, mivel még tavaly bocsánatot kért, de nem is tudok haragudni örökre, kivált ha előttem látva őt, meggondolom, hogy neki sokat nem lehet betudni . . .