Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 138 — November. Ismét elkezdődtek a szenvedés napjai. Mióta ide megérkezénk, Dinám mindig szenved, mindig fekszik. Nem eszik, nem tud aludni, nincs pihenése, a legborzasztóbb fájdalom szakgatja fejének felső részét, a két halántéktól kezdve föl a fejbúbig. 24 óra folytában alig van néhány percze szabad, álma annyiból áll, hogy elbódul, szemei is elhomályosodtak. Es ez igy tart már 7 hét óta. Valóban az ő élete egy martyrság. A homoeopatha orvos előbb biztatott, aztán nem, sőt kétségbeejtett, mondván tuberculus cerebralisnak, mi csaknem halálos. Elmentem egy somnambulához, nem hiedelemből, hanem mint a vizbehaló, ki a szalmaszálhoz is kapkod. Nem roszul irta le a betegséget, gyógyszereit nem mertem alkalmazni. Utóbb egy orvost hivtam, ki valami érczlapokkal gyógyítja a nervosus bajokat. Még később Rostau orvost hivtam consiliumba, ki a párisi celebritások egyike. O azt mondá: nem tuberculus, hanem nevralgie, és cinabre-fördőket rendelt. Minthogy a homoeopatha épen semmit nem csinált, Rostau tanácsával éltünk folyvást. Mind ez azonban november végén történt, addig Dinám szenvedett többet a naponkénti halálnál. így szenvedett tavaly egész télben. így már más két télen. Szenvedéseit azon félelem csak neveli, hogy ez egész telet is a kínnak ágyában töltendi. Vigasztalni alig tudom, alig merem, vele együtt zúgolódom a gondviselés ellen, mely az ártatlant ostorozza.