Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 119 — Márczius. Ez valami ritka tél volt, nemcsak hó egyszer sem esett, de meg sem fagyott. A szegények tele; nem kellett fűteni! E hónap végén kezdett szűnni nőm fájdalma. A tavasz gyógyitja meg, nem az orvosi szer. Néhányszor elmehetett a színházba, eddig csak egypár utczát ismert és az ágyat a melyben szenvedett. Mimi jelenünknek öröme. Néha daczoska ugyan, de különben egészséges, piros, élénk, friss, pajkos, eszes, reggeltől estig mindig vigad, hol magában, hol más gyermekekkel. Egy gyermekded arcz, ártatlan, örömében kiáltozó és röpdező, de nagy szemeiben sok tudat is mutatkozik. Reggel mig mi alszunk, ő két óráig is magában dalol, beszél ágyacskájában, néha fel is kél, mamájától egy csókot kér, néha hozzám kéredzik, és ismét visszamegy, csendeskén folytatva játékait. Éjjel akárhányszor felébreszthetni, mindig egészen éber, gyakran pajkoskodik rögtön, mint egy 13 éves vidám leányka. Akárhova megyünk, mindenütt feltűnik a piros, a tömött kis leányka, nyilt homlokával, kicsiny szájával, nagy barna szemével, hosszú pilláival és kecses mosolyával. Sokszor az utczán is megállítják és megcsókolják, merőben idegenek. Most már mindent ki tud mondani francziául a mire neki szüksége van, és mindent ért. Sok apró dalt könyv nélkül megtanult, és mindig azt mondogatja ha hozzánk valaki jön. Ugy látszik igen kitűnő emlékezőtehetsége van. Mentünk vendéglőbe, hol az előtt hét hónappal voltunk, és rá ismert; midőn látogatni megyünk, ő az emeletet nem téveszti, mit mi nem ismerünk meg mindig.