Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 112 — December. íme az utolsó hó ez évben. íme az utolsó nap. De ugy látszik a bajt áltadja folytatás végett az uj évnek. Dinám talán kevesbet szenved, de szenved és nem mehet ki. Nem örülhet sem életének, sem ifjúságának, sem a párisi világ szépségeinek. Páris és a száműzés neki csak egy szobát juttatott, hogy abban betegeskedjék. Kellene ismeretséget kötni, hiszen nincs hazánk, sem atyánkfiai, sem régi barátink nincsenek! Nem lehet. Kellene megnézni az itteni nevezetességeket! Nem lehet. Kellene nyelvekben tökéletesiteni. magunkat, kivált a, beszédben, talán alkalmunk sem lesz többé anyai nyelvünket a hazában s a hazáért használni! Nem lehet. Kellene a politikai világban is körülnéznem, megismernem ama bálványokat, kik a világ sorsát intézik, s a távolban híresek, a közelben kicsinyek. Ezt sem lehet. Dinám betegsége mind ezt szélttépi mint pókhálót, mit a gondolat szépen összeillesztgetett. így múlik el az 1850-ik év. Hazám idegennek gyarmata. A nemzet rab. Nőm beteg. E világvárosban, száműzött társaimon kivül, senkit nem ismerek. A múlt változhatlan, a jelen örömtelen, a jövendő egy beszorított marok, mi van benne nem tudni!