Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 109 — tes üldözése a sorsnak, mint az őz, mely egyik sebébül ;l^8" gyógyul ki, midőn először fut ismét a friss patakhoz, uj nyil merül oldalába. 0 zúgolódott, én nem mertem szólani, de magamban pörlekedtem a gondviseléssel. . . E hónap szomorúan végződik, szépen kezdődött. Dinám ágyban, én mellette egész nap. Nem lovagoltam, nem vívtam, nem olvastam, nem irtam, nem mulattam. Feri és nevelője 26-án visszaindultak. October. Dinám még mindig fekszik, és fogy erejében, türelme enyészik. Annyi szenvedés után némi életre számitott Párisban, és ime sorsa a kín. Hozzá hivtam Schöpf orvost, magyar menekült. Egyik nagy hirű orvos volt. Én soha zavarosb főt nem ismertem. Hála Istennek, hogy Londonba elutazott. Grubi (magyar születésű) orvost kerestük föl. Száraz, hideg, egyszerű ember. De ő ott ragadta meg a betegséget, hova Sch. nem is gondolt, sőt egykor Lederer és Stahly sem. Ugy látszik, ez radicaliter meggyógyítja Dinámat, mert most ő egész betegség, fejfájás, fogfájás, csúz . . . most itt, majd ott mutatkozik. En bízom ez ember eszében. Az igaz, heroice hozzá látott, de igy kell. Mimi igen kedves, eszes és örökké vig, és örökké játszó és mozgó gyermek. Ki látja őt, mindenkit meghódít. Még nincs négy éves, és hat hét múlva mi sokat ért francziául.