Szemere Bertalan: Levelek : 1849-1862 (1870)

— 79 — VI. Bellevue, május 29-én, 1854. Tisztelt hazaíitársam! Mi ismét itt a falun vagyunk, örömünk abból áll, közel lakni gyermekünk sirjához, kit Meudonba temettettünk el. Engem tökéletesen levert a bú, ime két hónapja hogy mindenre tehetetlen vagyok, soha nem hittem volna, hogy egy ártatlan lény eltűnése oly borzasztó hiányt okoz az ember életében. Avagy a száműzetései jár az örömet meggyöngiteni, a bút s bánatot megkétszerezni ? . . . Igaz, én mindig igen ragaszkodtam ahhoz a mit vagy szerettem, vagy választottam, lett legyen az személy vagy elv, minden elválás nálam azért fájdalmas, mivel gyökereimet érzem felszakasztatni. Kevesen érzik ugy mint én a haza elvesztését, én nem pályám megszakadását sajnálom, én mint a növény a földet, a földben anyámat nélkülözöm, melyből eredtem. Mi boldog napokat éltünk mi itt tavaly nyáron, — tavaly, midőn kegyetek látogatására számitánk, — most érzem kivált, midőn ő nincs többé, ki életünknek bája volt. És most ugyan azon helyet lakjuk nélküle, képzelheti kegyed mi kinos, mi gyötrő, mi öldöklő az emlékezet. Minden reá emlékeztet, minden ut hol ránk várt, minden fa, mely alatt ült, minden füves hely az erdőben, hova vittük őt a nyár hevében. Azonban nem akartunk más hová menni lakni, részint mivel szállásunkat egész évre vettük, részint mert legalább sirjához közel vagyunk, s ha kellemeit nem élvezhetjük, bánatos emlékezetével tápláljuk lelkünket. Minden becses a