Szemere Bertalan: Levelek : 1849-1862 (1870)

— 124 — taláni veszteséget lassú lankadásunk, ezt bizonyos halálunk követné. A különbféle fajok, kivált a széleken lakók, a románok Moldo-Valachia, a szerbek Szerbia, a tótok s ruthénok Csehország és Gallicia felé vonzatnának a faji gravitatió természetes törvényénél fogva. Hiszen mi egyébre szolgálnának azon nemzeti nagy egyesületek, miknek a programm még a vallásokat is alárendelte? avagy elsujtjuk a parittyát és azt akarjuk, hogy köve ne repüljön? fölnyitjuk a szelek kapuit, s azt akarjuk, hogy ne fújjanak? a fajokat erőtetjük elválakozni tőlünk, őket minden érdekeikben bizonyos isoláló modorban egyesitjük, és azt reméljük bolondul, hogy nem fogják, mint a mágnes, természeti vonzalmukat követni ? Ne felejtsük el vétkes könnyelműséggel, kik a haza szent ügyeihez nyulunk, hogy nekünk nincsenek a szomszédban fajrokonaink, mint vannak a többieknek, románoknak, szerbeknek, est-déli és északi szlávoknak. Mi nemcsak Európában, mi a világon egyedül állunk, mint vén tölgy puszták közepén. A most emiitett fajok nem rovásunkra fognak akarni nőni, terjedni, hatalmasodni? Vájjon nem a német elem volna az, mindentjói, egyenkint megfontolva, melyre minket magyarokat kivált nemzetiségi tekintetben, a gondviselés utal? Fontos s nagy kérdés azoknak, kik gondolkodni szeretnek s akarnak. Valóban a nemzeti eszmének ily felfogása, hazánk kivételes körülményei közt, mondjuk nevén a gyermeket, a politikai őrültséggel határos. E programm nem kört, nem tért, nem jogot ád a nemzetiségeknek fejlődésre, hiszen mennyit a magyar alkotmány ád, vagy még méltányosan adhat, annyit a fajoknak nem ad egy más