Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 3. kötet (1867)

— 110 — Szutsics Amália kisasszonyhoz. New-York, 1857. Jan. 29-dikén. Kedves Máli! Nem tudom, miként köszöntött be hozzád az uj eV; hozzám rosszul, mert soha sem ért annyi kellemetlenség, soha sem éreztem annyira, hogy öregszem, soha, hogy oly gyönge vagyok, mint most. A hideget kiállhatatlannak kezdem érezni, a napot keresem, és fel kell azt találnom, mert különben végem van A mi a hírlapokból értésedre jutott, azt én szintén megtudtam, s igen örültem annyi derék ember megszabadulásán.1) Azon értesítésnek is örvendettem, mely szerint annyi menekültnek nyitva áll az út — hazafelé. Helyes és szép az, ha az ember az alattvalók szivét jótéteményekkel nyeri meg. Ezen nyugtalan időben tán biztosabb a sziveket megnyerni, mint a puszta eró'ben bizni. Mindezt — a mint látod — elismerem, dicsérem, s dicsó'item is. De mind ennek nincs reám vonatkozása, mert tudod, hogy én meghaltam,2) s míg az életnek újra vissza nem adatom, nem kérhetek, nem szabad kérnem, mivel a holtak beszédét nem értik, s én elfeledtem az élők beszédét. A mint látod, a legjobb akarattal sem követhetem tanácsodat. Mondd, hogy az, ki legfelsőbb parancs ellen cselekedett, s azért holttá tétetett, mondd: miként léphetne fel azon kéréssel, hogy bocsássanak meg neki, mert parancs szerint működött? Ily esetben kérni annyi, mint hibáját beösmerni, s ezt csupán azért, hogy engem megláthass, nem kívánhatod. Kedves Málim, jó szived tévútra vezetett. Nyiss valamely encyclopaediában azon !) Az amnesztiává vonatkozik. 2) Minthogy in effigie halálra ítéltetett.