Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 2. kötet (1867)

— 27 — Az eredeti debreceni, sőt talán a tiszántúli faj is, az ujabb viszonyok dacára patriarchális alakjából nem igen vetkőzött ki, jólehet az odatódult kisebb-nagyobb értékű tömegtől többet azonosíthatott volna el. A közvélemény a házi magán-életet jobban kedvelte, mint a politikai tért. Nagy ok nélkül s akkor is mértéken tál ki nem hágott, s ha fel is háborodott, előbbi józanságába csakhamar visszatért. Hirek szerint e közönség is megszólt, rágalmazott, itélt, de el nem itélt, és egy nagy s vad hullámhoz, mely mindent magával ragad, sohasem hasonlitott. Voltak ugyan esetek, midőn boszút forralt, de ha a kormányzó erkélyéről hozzájok szólt, hamar lecsillapodott, vagy haBesze népszónoki tehetségével ajánlá a józan viseletet, szintén nyugodttá lőn. Példa erre az Eszék várát az osztrákoknak átadott s Debrecenbe hozott Föld vár y várparancsnok, kit a nép mint árulót amerikai modorban örömest szeretett volna meglynchezni, hanem Besze által ekkor is csakhamar lecsillapittatott. A másik eset az országgyűlés elmenetele után történt, midőn több elviendő osztrák fogoly tiszt gorombáskodván s aljasitó szavakkal illetvén a különben türelmes cíviseket, ezek a tisztek ellen erőszakra keltek s többeket megsebesítettek, kik közül néhány meg is halt; mely példa arra mutat, hogy a nép nem igen változik, mert vagy feláldozza magát, vagy hamar hóhérrá leszen. Átalán a kormány, az országgyűlés, a műveltebb vagy a műveletlen minden akadály nélkül folytathatta munkáját, vagv kereshette mulatságát, mely — ha kevés forrása is találkozott, — de mégis volt, s abban ünnepnapokon a közönség is egész Hiedelemmel részt vett, megmutatván, hogv a közép, vagyis „juste milieu" nem volt egyedül a bölcsek számára feltalálva.