Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 2. kötet (1867)

mártius-előttieknek lévén kitéve: mindent a gondviselésre bizott. Ment is minden, a mint Isten nevében menni szokott, azaz elég roszul, s még roszabbul azért, mivel a hadi parancsnok is bele avatkozott mindenbe, még pedig uj s eddig csekély-jelentőséggel birt tényezőkkel, t. i. a katonai térparancsnokokkal. Bem a megsebesült tisztet, vagy a kivel megelégedni nem tudott, vagy a kinek arca neki nem tetszett, — hogy egyéb tisztjei számára nagyobb előléptetési tér nyíljék, — térparancsnokká nevezte ki. E katonai tényezők száma a kormánybiztosokét akkor jóval fölülhaladta. Ezek más utasításokat kaptak, amazok is másokat, s ekként a két hatóság már az elvben is összekoccant s e súrlódás között vagy mitsem tettek, vagy bizonyosan roszat, mindig pedig az egyik tekintély megalázásával. Mivel pedig B em birta a valódi hatalmat, a fegyveres erőt, azért többnyire a polgári hivatalnokok vesztettek. A katonák szarvai nőttek s azért öklelődztek, döfködték a jó rendet. Kivételek is voltak. Bem, az önfejű s önmagát tanított (autodidaktos) férfi, ki Párisban a mnemonikát is tanitotta; ki — mint láttuk — mások irányában pazarló s maga iránt cynikus; ki ruháját soha 'sem változtatta; a ki szemre igen szegény urnák látszott'lenni, de a ki valójában a látszónál is szegényebb, s oly szegény volt, mint a templom egere s az is maradt; de ki jószívű és kegyelmes is volt egyszersmind: ez a Bem azt gondolta, hogy Erdély — mivel azt az ellenség kezéből kiragadta, — azért az övé, s azt magáénak is nevezte; s azért kívánta is, hogy inkább a kormány engedelmeskedjék neki, hogysem ő annak. Többször kimondá, hogy ő kinek sem engedelmeskedik s e szerint senkinek sem hajolt meg, senkinek sem engedett. — Gyakorta megtörtént tehát, hogy a kormányzónak meg kellé őt intenie; Bem ezen intésekre lemondási