Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 1. kötet (1867)

— 94 — és a mostani civilisatió főkivánsága, — (a helyélésben talált élvezet) kielégítést magának máshol keresett s nem a katonaságnál. Nálunk, hacsak a fiút belső ösztöne nem vonta a katonasághoz, nem is lett azzá, s akkor is többnyire — hacsak birtokhiány maradásra nem kényszerité, — béke idején nemsokára elhagyta azt; s ha maradt, ez legtöbbnyire a szülék, az anyák boszankodásával történt, ily fiaik jobbára kedvenceik levén. Végre nálunk csak olyas ifjakat adtak a katonasághoz, kikről azt mondák: „mire sem jó, tehát legyen katona." Nálunk, mondom, ezen eszme nem talált előrekészitett, müveit tért. Továbbá: a katonaságot a köznép gyűlölte, mivel ezt magzatától megfősz tójának s a katonaságtartás által szenvednie kellett zsarolások okozójának tartotta; s így csak a bor s a hadfogadó legénység cselei és csalásai csábitották hozzá. — Továbbá nem volt rendes hadösszeirás (conscriptio,) mint ez másutt szokásban vala, hol is ezen véráldozatokhoz már régebb idők óta, mint kikerülhetlen szükséghez, hozzászoktak; törvényeink pedig a féktelen, kicsapongó kisebb bűnösök besorozását parancsolván, felőle jobb felfogást nem terjesztettek. így tehát, mivel először mindig a lakosság sepreje: a bitangolók adattak a katonasághoz s csak ezek után a szegényebbek, s végre a mindig kibúvó lyukkal biró gazdagok legutoljára, ezért — a katonáskodási eszmét nálunk meg nem kedveltethették; végre pedig az ezen teher alól felszabadított kivételek, melyekhez az egész nemesség, papság, polgárság és tisztviselőség számitattak, a katonáskodási kötelesség igazságos voltát a nép előtt is csonkitották stb. Röviden: tán minden nép és nemzet között e korszakban a magyar volt a legkevésbbé harcias lelkületű. A szláv, noha jó katona, még harciatlanabb volt. Már most ily honban azt kivánni: hogy azon testületek, melyek eddig kivételt képeztek, ezen katonáskodási