Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 1. kötet (1867)

— 112 — liákoni hidakat hátuk mögött elrontva látták, s a mint később némely előőrségi összeütközésnél vereséget szenvedtek, Roth mint parancsnok bizalmát veszté és parlamentirozni kezde. Erre Perez el felakasztási fenyegetéssel válaszolt, ha meg nem adják magukat. Végre Perez el egy részről, Csapó régi katona, most pedig nemzetőri őrnagy hátulról szorítván, egyetlenegy fennmaradt menekedési útjukat szerencsésen elvágta és fenyegetőleg állította fel csapatát, mig elől Görgey akadályozá a mene- • külbetést. Erre Roth és Philippovics feladták magukat, kikötvén sereglik hazaeresztését, azon föltét alatt, hogy egy évig nem háborúskodnak a magyarok ellen. Ezen, a magyartól szerencsésen végbevitt második, kisebb mintájú ulmi tényt a három vezénylő közül mindegyik magának tulajdonitá; azonban Perez el levén a fővezénylő, őt illeti az elsőség, mit az országgyűlés az első hir hallatára ki is nyilvánított s köszönetében neki is tulajdonitott, bár — ha Csapó az egyetlen kibúvó ajtócskát előrelátókig el nem zárja, aligha sikerül az elfogatás. Annyi bizonyos, hogy^Görgey alárendelt szerepében, noha az ő hadi állása is sietteté a sikert, legkevesbbé tulajdonithatá magának a fényes eredményt. Ezen fényes tett után kezdődött azon gyűlölség, mely Görgey és Perczel közt egész a háború végéig létezett. A horvát sereg elfogatásának hire örömmel töltötte el az országot és az önbizalmat mind a honban átalán, mind különösen a nemzetőrökben növelte, de *leginkább a vezérben, ki magát „anch'io sono duce^-nak tökéletesen hitte, és a most sikerült szép eset után hihette is. A feladási szerződés azonban azokon kivül, kiket maga Perczel eresztett el, nem legjobb lélekismerettel