Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

II. Rész. V. Fejezet. A hatóságok, országgyűlési tagok stb. elleni erőszak. — i63. §. 139 Milyennek kell lenni a fenyegetésnek, hogy az elhatározóvá váljék a fenyegetettre nézve, s a bíró azt mondhassa ki, hogy a fenyegetett személy az ellene gyakorlott erő hatása alatt állott, s cselekvése, illetőleg mulasztás ezen psychicai erő kényszere által okoztatott? Elegendö-e, hogy a tettes bármely bűntettnek vagy vétségnek elkövetésével fenyegetődzik ? például hamis vagy való feladással, rágalmazással stb? Megállapitja-e a fenyegetést: ha a veszély, mely kilátásba helyeztetett, csak később lett volna bekövetkezendő? Objectiv ismérve a fenyegetésnek, vagy annak subjeetiv hatása a fenyegetettre, veendő-e alapul a veszély léte vagy nem léte fölötti határozatnál? íme a kételyek, a controversiák egész serege! Mindenik pont, mely felemlittetett, ismét számos vitás kérdést rejt magában. Habár csupán futólag foglalkozik valaki a fenyegetés objectiv vagy subjeetiv szempontjaival, első tekintetre látni fogja azon nehézségeket, melyekkel a törvény szövegének egyik vagy másik irányban való megállapításánál meg kellene küzdeni. Vannak emberek, a kiknek bizonyos tekintete, szemük mozgatása, a homlok ránczainak összehúzása, egy intése sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint másoknak egész szóözönnel, a legnagyobb ingerültséggel kifejezett fenyegetődzései. Ki határozza itt meg előzetesen, objectiv ismérvek szerint a veszély létét vagy nem létét? Mit mondhat a törvényhozó, hogy megállapítása az esetek számtalan alakzataira alkalmazható és helyes legyen? Hogy fogja kifejezni a törvény azon valódi imminens veszélyt, melytől az egyik esetben egészen alaposan tarthat a fenyegetett azon okból, mert a fenyegetőnek arczán bizonyos mozgás vonult át ? És ellenkező esetben, hogy fogja körülírni a törvény a veszély hiányát, midőn a fenyegető a legerősebb esküvel erősítette, hogy az ellene végrehajtást intéző hivatalnokot rögtön agyonlövi? De a subjeetiv szempontot véve: azon gyáva embernek alaptalan remegése, a ki egy hangosabban kiejtett szótól megijed, s mindent abbahagyva megfutamodik : elegendőnek tekintetik-e annak elfogadására, hogy a megfutamodott fenyegetés által akadályoztatott, hivatalos kötelességének teljesítésében? De ha az emiitett körülmények között, a megfutamodás nem állapítja meg a kényszert, akkor előáll azon második kérdés: mily fokúnak kell lenni a közhatósági közeg bátorságának, melynek kifejtése után — ha magát fenyegettetve látva, a reá bízott hivatalos cselekményt félbeszakítja — megállapítottnak tartassék, hogy feladata teljesítésében csakugyan a fenyegetés által akadályoztatott? Elég e kérdéseket megemlíteni, hogy mindenki előtt világos legyen, hogy a törvény nem felelhet ezekre részletes tüzetességgel. A törvény nem képes a lélekállapotok intensivitásának felismerésére scalaszerü mértéket felállítani; a mit a törvény tehet, s a mi feladata: az abból áll, hogy a cselekményt főbb, külső vonásaiban, és az ez által előidézett helyzetet megjelöli. A fenyegetés, a törvényjavaslat értelmében, az erő által végrehajtott cselekmények közé tartozik; lételme tehát: az erő, s hatása is csak attól függhet, hogy erő gyakoroltatott-e? A törvény, már ezen oknál fogva is, valódi fenyegetést tételez fel, vagyis olyat, mely a létező viszonyok között elegendöarra, hogy a fenyegetettben felébressze azon veszély bekövetkezésének félelmét, melylyel fenyegettetett. E veszélynek a törvényjavaslat szerint közvetlennek kell 18*