Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

i. Ministeri indokok. — 5. A büntetési rendszer. E) A büntetési feltételek. 71 az ösztönnek, a családi viszonyoknak gyakran nag/obb súlyt tulajdonit a bünösségi fok és a büntetés meghatározásánál, mint a mennyi az igazság és állami rend szempontjából helyes és kívánatos. Ezen természetes hajlam csak a törvényben találhatja ellensúlvát, és csak is a humánus, de igazságos törvény által biztosittathatik a biró saját kÖnyörérzetének, a társadalom pedig a biró lelkületének tévedései ellen. E biztosítékot a büntető igazságszolgáltatás terén a helyesen megállapított büntetési tételek nyújtják, melyek midőn egyrészről elegendő tért engednek arra, hogv a bűntett és a bűntettes a fenforgó esetre befolyással biró minden körülmény számbavételével biráltassék meg, s a szerint határoztassék meg a büntetés: másrészről lehetlenitik, vagy legalább nehezítik azt, hogy a büntetésnek a törvényben kitűzött igazságos mértéke, akár egyik, akár másik irányban mellőztessék. Ezen czél leginkább elérethetik a relatív határozott büntetési tételek által; azon rendszer által, mely mindenik büntetendő cselekmény büntetését, az a körül számbajöhetö viszonyok megfigyelése mellett, biztos határok közé foglalva, a törvény által állapítja meg. A viszonylag határozott büntetési rendszer elfogadása által nagy jelentőséget nyer a büntetés mindkét végpontjának meghatározása, vagyis azon hézag, mely mindenik esetben a birói arbitrálásra nyitva hagyatik. E szempontból szükséges a szabadságbüntetés mindenik nemét különböző fokokra osztani, s ezt akként eszközölni, hogy a súlyosabb büntetendő cselekmények büntetésének fokozásánál tágabb tért nyerjen a biró, mint az enyhébbeknél. A törvényjavaslat az Öttel való felosztást fogadta el, mit a felosztás egyszerűségén kivül a határozott időhöz kötött szabadságbüntetés leghosszabb tartamának 15 évre tett tétele is ajánl. A bűntetteknek határozott idejű szabadságbüntetése e szerint ekként fokoztatik: 1 évtől 5 évig, 5 évtől 10 évig, IC évtől 15 évig. Különbséget képez a fegyház és államfogház legalacsonyabb és a börtönbüntetés leghosszabb tartama, mert a fegyházbüntetés a 23. §. szerint 2 éven aluli tartamban épen nem, az államfogház pedig 5 éven aluli tartammal bűntett esetében nem állapitható meg. (20. §.) A börtön rendszerinti legmagasabb tartama a 25. §. szerint 10 évben határoztatott meg, mely csak is a 98. §-ban meghatározott rendkívüli esetben, s ezen kivül még csak akkor emelhető fel 15 évre, ha a tíz éven fölüli fegyházzal büntetendő egyén aggkora, vagy beteges volta, s hasonló a 91. §-ban meghatározott körülmények a fegyház helyett enyhébb büntetési nemnek alkalmazását tennék szükségessé. A bűntett büntetésének határozott ideig tartó mindhárom neme, az első vagy is a legalacsonyabb fokban 1 évtől 5 évig, 3 külön alfokozatra van osztva; a mennyiben bizonyos büntettek legenyhébb büntetése 2 évtől 5 évig, vagy 3 évtől 5 évig terjedhető tartamban határoztatott meg. Ily esetekben a biró arbitrálási joga a 90. §-ban megjelölt rendkívüli esetek kivételével szűkebb körben mozog, a mennyiben nem 5 évi, hanem a meghatározott minimum és maximum között, tehát 2—5, vagy 3—5 év között állapithatja meg a cselekmény büntetését. A büntetések kimérésénél ezek folytán, s a 88. és 89. §-ban foglalt utasítások szerint azon szabály szolgál irányul, hogy rendszerint, ha t. i. sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fenn, vagy ezek egymást kölcsönösen egyensúlyozzák, a maximum és minimum közti középszám képezendi a büntetés tartamául megállapítandó időt. Ha tehát 2 évtől 5 évig tartó büntetés van a törvényben meghatározva, ez esetben 3 évet és 6 hónapot állapitand meg a biró. Ezen szám emelkedhetik súlyosító körülmények miatt egész 5 évig, vagy leszállítható enyhítő körülmények folytán 2 évre. A rendkiviili enyhítő körülményekre is kellő tekintettel volt a törvényjavaslat. Erre nézve mint fennebb is érintetett, két rendszer között lehetett választani. a) vagy mindenik büntetendő cselekménynél két külön büntetési tételt megállapítani, melyek egyike a közönséges viszonyok között alkalmazandó büntetés legmagasabb és legalacsonyabb mértékét jelöli meg; a másik pedig a rendkívüli enyhítés esetére alkalmazandó büntetés mérvéül szolgál ; b) vagy pedig egy átalános intézkedésben határozni meg a rendkívüli enyhítés határait, és ezen határok között szabad tért engedni a bírónak arra, hogy a rendkívüli eset individualitásához alkalmazza a büntetést. A javaslat ez utóbbi választotta, mert a rendkívüli esetekre biztos netovábbot meghatározni alig lehetvén, azon vélemény emelkedett túlsúlyra, hogy a nélkül, hogy a közönséges esetek-