Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

144 I. A btkv. tárgyalása átalátioöságbafl. Végre a büntetési nemek közé felvett halálos büntetést illetőleg nem tagadhatom, hogy legbensőbb érzelmeimmel magam is annak eltörlése felé hajolnám, a mit halálbüntetés ezen nagy kérdésnek a törvényhozó termekben, a tanszékeken s irodalomban kimeritöleg lett megvitatása után minden indokolás nélkül egyszerűen jelezni elégnek tartok; de másrészről el kell ismernem, hogy miután annak alkalmazása különben is csak a javithatlanul megromlott emberi kedélyben fogamzható legborzasztóbb bünÖs cselekvényre leend szorítva, ezen büntetés eltörlése hazánkban veszélyesebb következések nélkül még most keresztül nem vihető, s azt hiszem, hogy az általában alighanem azon még távoli jövőnek marad fentartva, midőn az emberi erkölcsök szelidülése folytán nemcsak a „messieurs les assasins"-ok fognak a gyilkolással felhagyni, hanem a tömeges öldöklések, mészárlások és hekatombák árán való véres dicsőségszerzések szomorú időszaka is valahára le fogott járni. Mindezeknél fogva bátor vagyok a m. főr.-nek tiszteletteljesen ajánlani, hogy az előttünk fekvő büntető törvénykönyvi javaslatot átalánosságban részletes tárgyalás alapjául elfogadni méltóztassanak. (Elénk helyeslés és éljenzés.) Schlauch Lörincz, szatmári püspök: Nm. eln. ur, m. főr. ! A midőn a büntető törvényjavaslat tárgyalásában szót emelek, érzem a feladat nehézségeit. Mert a büntető jog az államéletnek s a magánviszonyoknak számtalan, sokszor igen kényes oldalait érintvén, nehéz bírálatot mondani ott, a hol a bírálatban az Önelitéltetés veszélye rejlik, a hol a tévedés oly könnyű, a szakavatlanság vádja pedig oly közel fekvő ; s ez annál inkább, miután a büntető jogtudomány az utolsó évtizedekben oly nagymérvű elöhaladást tett, az üdvös, részben szomorú tapasztalások oly halmaza gyűjtetett, hogy a bevégzett szaktudós is alig képes döntő ítéletet koczkáztatni. A mi engem a felszólalásra indít, az : hogy az egész munkálaton átvonuló alapeszme s a részletekben érvényre juttatott különleges elvek, azok jogosultsága s helyes alkalmazása iránt nyilatkozzam, valamint az itt-ott előforduló merev államjogi s subjectiv szempontokat a kellő mértékre leszállítva, azon magasabb erkölcsi eszméket kiemeljem, a melyeknek a keresztyén elvek befolyása alatt az újabb criminalisticának is hódolnia kellene; de másrészt, hogy némely büntetések iránt, természetesen csak egyéni, állásomat jelezzem, (Halljuk!) A büntető hatalmat az állam gyakorolja mindazokban, a mik az állam természetéből s végczéljából kifolyólag az államhatalom körébe tartoznak, mely mint az ^ ^ istentől rendelt erkölcsi hatalom őrködni tartozik mindazok fölött, melyek az embernek legbecsesebb földi javait képezik, vagy a melyek lényegüknél fogva az állam joghatósága alá nem tartoznak, de külső jelenségökben annak védő karját jogosan vehetik igénybe: jó erkölcsök, a vallás s annak intézményei. Azonban az államnak ezen büntető hatalma sem korlátlan, sem feltétlen. A korlátlanság az állam mindenhatósága volna, ennek minden kinövésével, a feltétlen büntetési jog pedig szentesítené azon drákói elvet: „una poena peccati mors". E hatalomnak terjedelmét s korlátait meghatározzák : az Örök igazság elvei, a melyeknek épségben tartását követelik az ész, a morál s az emberiségnek magasabb rendeltetése ; meghatározzák azon érdekek, a melyeket a polgárok rendezett társadalmi viszonyok által maguknak biztosítani kívánnak; meghatározza végre az emberi méltóság, mely az államszervezetbe nem merült el, hanem tekintetet érdemel még akkor is, a midőn az ember siralmas tévedései miatt igazságosan bűnhődik. Az állam tehát a büntető jogban is nem önczél, hanem eszköz magasabb érdekek szolgálatában, s mihelyt ezen magasabb érdekek kizáratnak, hiányozni fog az erkölcsi momentum, a büntető jog pusztán a „hatalom" kérdésévé tétetik, küzdelem lesz az az egyesek s az állam közt, bűntett lesz az, a mit az állam annak minősít, s a megtorlás csak a hatalomkezelök alanyi valósításában fogja találni fokát s hatását. Tehát az erkölcsi világ törvényeinek, különösen az örök igazság (iustitia) sértetlen fentartása, a közérdek megóvása s a büntetésekben a humanitás követelményeinek megfigyelése: ez azon hármas szempont, melyből minden büntető törvénykönyvi codificatiónak ki kell indulnia, a melyet észszerű lehozásaiban mindenütt fel kellett tüntetnie, úgy azonban, hogy conciliáló műveletében alárendelt tekinteteknek magasabb elveket fel ne áldozzon. Az újabb európai büntető törvénykönyvek hol az egyik iránynak, hol a másiknak engednek túlsúlyt, a mint vagy egy magasabb erkölcsi rendnek, vagy csupán az állami jogrendnek megőrzése szolgál kiindulási pontul; azonban korunk dicsőségére legyen mondva, a humanitás szempontját egyik sem zárja ki. A magyar büntető törvényjavaslat is ez uton halad. Az egyesítési törekvés szolgálván irányadó alapul, az egyoldalú theoriák meddőségétől távol áll, s felhasználván