Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

IV. A btkv. javaslatának átalános tárgyalása á képviselőházban. Simonyi Ernő. 115 Azt mondja a t. előadó ur, hogy a XVIII. században manifestálódott ezen új reform, és első eredménye volt a toscanai codex, mely Leopold alatt hozatott be. Igen, ez egészen következetes egy codex volt, és miután nem a megtorlást, nem a boszúállást tűzte ki czéljául, hanem a javítást: eltörülte azon büntetést, a mely a javítást teljesen lehetetlenné teszi, t. i. a halálbüntetést. És nincs kétség benne, a t. előadó ur is igen jól fogja ezt tudni, hogy Toscanának addig, a mig azon törvénykönyv ott fennállt, nem volt oka megbánni, hogy a halálbüntetést eltörölte. Ha tehát a tapasztalat azt mutatta már majdnem egy század előtt, hogy a halálbüntetés eltörlésének nincsenek oly következései, a milyenektől oly sokan félnek, akkor egyátalában nem látom át, hogy miért tartsuk meg azon büntetés nemét, a mely lehetetlenné teszi az egyszer elkövetett hibának helyrehozását. A mi a büntető törvénykönyv állítólagos hiányát illeti: erre nézve az előbb már jeleztem, hogy Magyarországnak büntető törvénykönyve van. Hisz ott vannak a „Corpus Juris"ban az időről-időre alkotott törvények, s azután ott van a „Praxis Criminalis", azután ott van az 1852-ben behozott „osztrák codex", azután ott van az 1861-ben az országbírói értekezlet által megállapított másik codex. Van tehát törvénykönyv. (Derültség a középen.) Azt nem állítom, hogy ezen törvénykönyv kifogástalan, hogy javítást nem igényelne, vagy nem szükségelne, azt elismerem ; hanem azt nem elismerhetem el, a mit az igazságügyminister ur mondott, hogy ha nálunk csak arról lenne szó, hogy javítsunk a meglevő törvényen, akkor ez könnyebb volna, de nekünk ily törvényünk nincs. Én engedelmet kérek, én azt, hogy nálunk semmi törvény nincsen, el nem ismerem, és én megvallom, hogy igen csodálkozom azon, hogy a t. igazságügyministertöl kell hallanom ezen állítást és nem a t. államtitkár úrtól ; mert a modern juristáktól, kik a Bachkorszak alatt csak az osztrák törvényeket tanulták, egyátalában nem vártam mást, és azt tapasztaltam, hogy mindenikük, a hányat ismertem és a hánynyal Összejöttem, ignorálja azt, hogy magyar törvény van, s mindenkor azt mondják, hogy magyar törvény nincs. Tehát én azt, hogy a minister ur ezt a nézetet elfogadja, inkább csodálom, mint hogy oly juritták fogadják el, kik mint mondám a Bach-korszakban nevekedtek s az osztrák törvényeken kívül egyebet nem tudnak. (Derültség a szélső baloldalon.) A mi a t. előadó urnák beszéde további részleteit illeti, azok közül igen kevésre akarok megjegyzést tenni; hanem mindenesetre feltűnő az, hogy miként elébb is jelzém már, zavarban van sokszor egy vagy más dolog védelmében. így van például, mikor azt védelmezi, hogy miért fogadja el ezen codex a 15 évi szakot a fogság leghosszabb időszakául. De hát mi indította erre a bizottságot ? Az, hogy az észak-német büntetötörvénykönyv szerkesztése alkalmával a porosz igazságügy és belügyministerek szakférfiak tanácsát kérvén ki, hogv melyik idő tartamát a büntetéseknek tartják alkalmazhatónak a nélkül, hogy a büntetés föczélja: az illetőnek javítása, koczkáztassék: azoKnak egyhangú véleménye az volt, hogy a 10 éven túli börtönbüntetés már nagyon is veszélyezteti az előbbi idő alatt már elért eredményeket és sikert. Uraim! hát ha azon szakértők egyhangú véleménye az volt, hogy a 10 éven túl terjedő börtönbüntetés nagymérvben veszélyezteti azon czélt, melyet a büntetés által elérni akarunk, s veszélyezteti azon eredményeket, melyek már addig is elérettek: akkor azt hinné az ember, hogy a bizottság igen természetesen a 10 évet tartja meg mint maximumot. A bizottság azonban azt mondja, hogy az indította az igazságügyministert és az igazságügyi bizottságot oly évkor megállapítására, mely ha túlhaladja is a 10 évet, mégis közel áll ahhoz : a 15 évi tartam megállapítására. Az igaz, hogy a 15 épen olyan közel áll a 10-hez mint a 20-hoz (Derültség. Az előadó közbe szól: Kevésbé!) Az igen t. előadó ur előadói kötelességét teljesítette és védelmezte az ügyet a mint lehetett. Hanem méltóztatik megengedni, hogy ezen védelem bennem legalább nem szülte azon meggyőződést, mintha az igen t. előadó ur a saját maga nézetét és meggyőződését mondta volna, midőn ezen 15 évet indokolni akarta. (Helyeslés a szélső bal felöl.) Azután az igen t. előadó ur beszél a minimum meghatározásáról, s azt igyekszik indokolni : igyekszik pedig főleg azért, mert a 43-iki codex a minimumot eltörölte. A t. előadó ur hosszasan igyekszik indokolni ezen minimum szükségességét. Igen, de ha én egészen hitelt adok a t. előadó ur érvelésének, azt elfogadván, s magamat capacitáltnak, meggyözöttnek hiszem : akkor azt kérdem a t. előadó úrtól: hát miért alkották meg a 90. §-t, mely lerontja a minimum meghatározását; mert ezen szakasz a bírónak hatalmába helyezi azt, hogy enyhítő körülmények közt a büntetésnek oly kis fokát állapithassa meg, melyet a minimumhoz közelítőnek tart. Tehát