Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 3. kötet (1871)

Tizenegyedik könyv: Aradon

570 Tizenkettedik könyv. A katasztrófa. 1849. okt. seregben tábornok, az érdemjel középkeresztese; Buda bevételéig hadtestvezér, utóbb hadügyminiszter. Mint ember, szerény, igénytelen, szelíd, feddhetetlen, szeretetre méltó. Mint katona, hidegvérű, kit zavarba semmi váratlan esemény sem ejthetett, fontolva, de gyorsan cselekvő; az isaszegi győzedelmet ő döntötte el. Mint polgár, tisztakeblű hazafi, mely tekintetben kevés pártja volt a magyar seregben. A viszgálaton s hadi törvényszék előtt minden kérdésre ez volt válasza: „Királyom parancsából esküdtem hűséget a magyar alkotmányra, s eskümet halálomig meg kell tartanom." Kivégeztetett kötél által. Damjanics János, 45 éves, bánsági születésű, származására szerb, nős, gyermektelen, az osztrák seregben a 61-dik gyalog ezredben kapitány, a magyar seregben a ráczok ellen a Bánságban nyert számos győzedelmei után tábornok és hadtestparancsnok s az érdemjel középkeresztese. A vezért benne már külseje is elárulta, melyben a rendkívüli erő szépséggel párosult; öles, izmos termet, villámló, parancsolásra termett szemek. Híres 3-dik és 9-dik zászlóaljaink tőle nyerték szellemöket. Nehéz meghatározni, a félelem vagy szeretet volt-e iránta túlnyomó a katonákban. Ritka bátorság, nyugalom s határozottság a legnagyobb veszélyben, szivós kitartás és gyorsaság a végrehajtásban, őt vezéreink legjelesbikévé tették. Mint polgárt lángoló hazaszeretet hevíté; mint ember a legszeretetre méltóbb. Legtöbb győzedelmeinkben ő volt veres sapkásaival, kik érette mind egyig készek voltak meghalni, az eldöntő erő; a szolnoki és váczi győzedelmeket egymaga vívta ki^ Lábtörése valóságos nemzeti szerencsétlenség volt; ha ő végiglen ép, szolgálatra képes marad, más véget ért volna szabadságharczunk. Tört lába mind végiglen nem gyógyulván meg, kocsin vitetett a vesztő helyre, hol miután a vele együtt felakasztott nyolcz társain több óráig néznie kellett az ítélet végrehajtását, végre a sor reája kerülvén, csipős gúnynyal mondá: „Különös hogy nekem, ki mindig első valékaharcz-