Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 3. kötet (1871)

Tizenegyedik könyv: Aradon

Második fejezet. A pacificatio. 587 expedienshez nyúlt, mely a veszélyes csomót megoldhatná, a i849. Okt. nélkül hogy akár a birodalmat tenné ki a háború, — akár magát a hivatalvesztés esélyeinek. A rustsuk kainardjii orosz-török szerződés azon pontjában ugyanis, mely a két birodalom alattvalóit kiadatni rendeli, ily záradék foglaltatik: „kivéve azokat, kik akár Oroszországban keresztény, akár Törökországban a mohamed vallásra térnének át." Azon ügyekezett tehát, hogy a menekültek ezen expedienst elfogadják; mi ha sikerül, a porta kettó's érdekének leend vala elég téve. E végre hadi segédét a szükséges utasításokkal, mindjárt a diván említett határozata után Widdinbe küldötte, meghagyván Zia basának, követne el mindent, hogy a menekültek az izlamra térjenek. A török tiszt a menekültekhez is vitt Andrássytól és Csajkovszkitól leveleket. A két ügyvivő, úgy látszik, még nem volt tudósítva a diván azon határozatáról, hogy a menekültek kiadatni semmi esetre nem fognak: a török minisztérium tanácsa szerint tehát azt javasiák honfitársaiknak, hogy térjenek az izlamra, ez által mind magokat a kiadatás veszélyéből, mind a portát a zavarból legkönnyebben kimenthetvén; különben is e hitcsere puszta formakérdés leend, miután e lépés következtében Törökországból rövid idő múlva szabadon elutazhatnak s ősi vallásukat ismét fölvehetik; ki pedig maradni akar, a török seregben nyerend alkamazást. Ezen üzenet és Zia basa felszólítása igen nagy izgatottságot szült a menekültek között Widdinben. Kossuth, Batthyáni, Mészáros, Dembinski, Guyon, Wysocki s több mások indignatioval utasították el magoktól e kísértést. Kossuth újabban keserű, panaszos levelet írt Palmerstonnak, melyben kijelenté: hogy gyermekeinek dús vagyont nem, de becsületes nevet igen, hagyhat örökségül, s inkább kész magát hóhérpallos alá kiszolgáltatni, hogysem múltját bemocskolja, vagy nemzete bizodalmát megcsalja.