Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 2. kötet (1871)

Negyedik könyv: A dynasztia nyilt háborúja az ország ellen s ennek önvédelme Budapest megszállásáig

3 HARMADIK FEJEZET. A háború Erdélyben, Kolozsvár elvesztéig. 1848. szept. Azon törvénynek, mely Erdélyt, háromszázéves elszakadása után, törvények, institutiok s igazgatás tekintetében Magyarországhoz visszakapcsolá, maga az udvar által megrendelt végrehajtása egy időre békét, nyugalmat szerzett a tartományban. Követeiket, mint látók, az elébb forrongó szászok és oláhok is megválasztották s felküldötték a pesti országgyűlésre. A nyugalom mindazáltal csak látszatos volt a tartományban : a főhadikormány s a szász nemzet vezérei, kik az udvari reactioval folytonos összeköttetésben álltak, ennek utasításai szerint, titokban nem szűntek meg szítogatni a hamu alá takart tüzet, hogy a Bécsből veendő jelre azt lángra gyulaszthassák. A katonaságon és szászokon kivül, még a reformokkal elégedetlen bureaukratikus szellemű tisztviselőkben, s a táblabírák nagy seregében, valamint az arisztokratiának az urbériség s nemesi kiváltságok megszűntét érzékenyen fájlaló részében is támaszra talált az udvari reactio. Az önzők e nagy serege nem szűnt meg kívánni s remélni az uniónak s az új igazgatási rendszernek, habár az erőszakos módon történnék is, megsemmítését, a régi renddel és igazgatással saját kiváltságait is helyreállíttatni óhajtván. Ezen reactionarius urak, kiknek egy része utóbb a dühösségig fellázított oláhok áldozatává lett, önzésökben elvakulva, meg sem gondolták, mily