Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 2. kötet (1871)

Negyedik könyv: A dynasztia nyilt háborúja az ország ellen s ennek önvédelme Budapest megszállásáig

116 Negyedik könyv. A háború kezdete Budapest megszálltáig. Moholon a ráczok, eleinte győztesek, a helységet elpusztíták, lakosai közöl többeket kegyetlenül megkínoztak s meggyilkoltak. De majd Jankováczról s más magyar községekből számos magyar, miután nejeiket, gyermekeiket s öregeiket Szeged felé indították, vezér nélkül összegyülekezvén, a Mohóiban győzedelmök után dobzódó ráczokat megtámadták, keményen megverték, s közölök sokakat leölvén, magyar testvéreiket megszabadították. Atalában véve, minthogy Bácsban a kivándorlás távolról sem volt oly terjedelmű, mint a bánságban, a nyomor s pusztulás ott e harczok daczára sem volt oly nagy mint a bánságban. A magyar kormány sajnosán érezte a szerencsétlenség súlyát, mely a kivándorlás következtében a magyar földnépet előgondoskodás hiánya miatt érte. Kossuth menteni is akarta magát s a honvédelmi bizottmányt e nagy hiba miatt. „Elkerülhetetlen volt ezen öszpontosítás — úgymond egy február 12-kén Vukovicshoz intézett levelében — mert a főellenség legyőzésével a melléktámadások támaszpontja is elesik. A kormány félesztendei folytonos táborozás s annyi nemes véráldozat, annyi tömérdek költség után meggyőződni kényteleníttetett, hogy a ráczlázadás ügye nem a rabló ráczokkal szemközt, hanem egészen másutt fog eldöntetni. Azért rendelte föl a sereget. A kormány tudta, hogy ennek következtében pillanatnyilag dúlásnak, rablásnak, pusztításnak tétetik ki a bánság s Bácsmegye; mindazáltal, vérző szívvel bár, de el kellett magát e lépésre határoznia; mert az egyesek iránti humanitásnak a nemzet lételét nem dobhatá áldozatúl. Mégis Szegeden és Szabadkán elegendő erőt hagyott s bízott a magyar nép önvédelmi készségében. Nem is csalódott; de szigorúbb rendezés szüksége nyilatkozott. S azért elébb Hunkárt teljes hatalmú biztosúl, most gróf Batthyáni Kázmért katonai és polgári fővezérként küldé Bácsmegyébe." Azonban mondani is felesleges, hogy az öszpontosítás szükségét senki sem vonta kétségbe; annak mellőzhetlenségét mindenki világosan látta: a kérdés csak ama szerencsétlensé-