Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 1. kötet (1871)

Előszó

X Előszó. gyük, például, hogy a dynasztia, a maga valódi érdekeit kellőleg felfogva, más irányban indul; és akár arra határozza magát, — miről már máskor is volt szó, hogy Magyarországot tegye alkotmánynyal megajándékozandó minden tartományainak súlypontjává, Budapestet monarchiája központjává s a maga székhelyévé; akár, — mit a körülmények hatalmasan igénylének, hogy a német egység élére álljon s az egységes, centralisált osztrák birodalom helyett, a nagy Németbirodalom császári koronáját tekintse a maga törekvései czéljául: vájjon történt volna-e az, minek 1848-ban és 49-ben tanúi valánk? A reform akkor is megszülte volna-e a háborút? A nemzeti függetlenség helyreállításából következett volna-e e függetlenség fentartásáért kifejlett harcz? Bizonyára nem! A dynasztia, akár Magyarországra mint súlypontra támaszkodva, s annak alkotmányát többi tartományaira is kiterjesztve; akár a nagy német birodalmi hegemónia birtokát megszerezve, nemcsak hogy semmi okot nem talált volna megtámadni a magyar állam függetlenségét; sőt érdekében látta volna, minden erejéből meggátolni a nemzetiségek viszályait a magyar birodalomban, s ennek erejével nyomni el minden ábránd és izgatás szülte éretlen forradalmi mozgalmakat. A reformnak tehát nem volt szükséges következménye a háború. Én legalább úgy vélekedem, e kettő közt szoros okozati összefüggést, szükségességet állítani annyi, mint tagadni Magyarország jogát