Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig - 3. kötet (1868)

Hetedik könyv: A nemzeti átalakulást közvetlen megelőzött időszak eseményei

Második fejezet. Az 1847-ti országgyűlés első fele. 269 törvény követelése szerint, magyar nyelven szólott a trón- 1847. ról a nemzet képviselőihez. A nemzeti nyelv e törvényes jogáért vívott félszázados parlamenti harcz végre teljes diadalra vezetett; már sem a kormányzat, sem a törvényhozás lépcsőzetén nem létezett oly magas hely, melybe a nemzeti nyelv beigtatva nem volt volna. Es V. Ferdinánd, midőn november 12-kén a királyi előadásokat Majláth György országbírónak átnyújtván, magyarul szólott, a nemzet régi legbuzgóbb kivánatainak egyikét teljesítette. „Nincs már ezután mitől félteni a magyar nemzetiséget!u — a megnyugvás e nyilatkozata hangzék minden felől az örömzaj csillapulta után. A másik tárgy, a nádorválasztás, a nemzeti önérzet- Nádorváiasznek szerzett kielégítést. Az országban azon vélemény uralkodott, hogy az osztrák minisztérium minden áron mellőzni akarta István herczegnek nádori hivatalra jutását, részint mivel atyjánál tapasztalta, hogy a főherczeg-nádorral nehezebb rendelkezniük, mint az egyszerű alattvalók sorából lett nádorral; részint mivel attól tartott, nehogy a fejedelmi ház ezen mellék-ága, a nádorság folytonos birtokában, magát az udvartól idővel függetlenné tegye. Beszélték, mi közönséges hitelre is talált az országban, hogy V. Ferdinánd azon alkalommal, midőn István herczeg királyi helytartóvá neveztetett, legelőször tanúsított szilárd, semmi ellenvetés által meg nem hajtható akaratot, kijelentvén, hogy az elhunyt nádornak tett igéretét okvetlen teljesíteni akarja. Ez okból István nádorságra jutása, mint az osztrák minisztérium szándoka ellen történt dolog, a nemzeti kivánat győzedelme gyanánt tűnt fel, s oly reményt ébresztett, hogy az ifjú nádor, különben is a hazának szülötte, erélyesen el fogja hárítani a bécsi kormány törvénytelen becsapásait az ország ügyeibe. Nem kételkedett senki, hogy ő magyarnak érzi s tartja magát, hogy honára őszintén büszke, s annak javát óhajtja, annak sorsával a magáét azonosítani kívánja; hogy kebelének igaz, őszinte indulatából szármáz-